Elhasznált rakétafokozat csapódik a Holdba

Néhány hete derült ki a becsapódás lehetősége, s a kezdeti bizonytalanságokat követően az is, hogy nagy valószínűséggel a kínai Csang’e-5 küldetés tesztjéhez, 2014-ben használt Hosszú Menetelés rakétáról lehet szó. E küldetés során imitálták azt, az akkor még jövőbeli utat, amit végül 2020-ban, a Holdon gyűjtött kőzetmintákkal megpakoltan hazatérő Csang’e-5 tett meg. (Kína azt mondja, nem az ő eszközükről lehet szó, ám a pályaszámítások alapján ez a legvalószínűbb.)

Nem ez az első ember alkotta tárgy, amely a Holdba csapódik, az első 1959-ben a szovjet Luna–2 űrszonda volt, később több Saturn-V is szándékosan ütközött a Holdnak (az ott elhelyezett szeizmométerekkel mérték a becsapódás keltette holdrengéseket), ám ez lesz az első, amelynek becsapódása nem tervezett módon történik meg.

Míg a bolygónk körül keringő mesterséges égitestek a visszatérésekor a légkör legnagyobb részüket megsemmisíti, a Holdnak azonban nincs légköre, így egy rakéta vagy használaton kívüli szonda közvetlenül, nagy sebességgel a felszínbe csapódik. Ez jelenleg még nem jelent különösebb problémát, ám számos nemzet dédelget holdi álmokat: állandó holdfelszíni bázisok létesülhetnek nemsokára, és egyre jelentősebb aktivitás várható a Holdon. Mindeközben a rakétaindítások száma növekszik, s köztük azon küldetéseké is, amelyek egyes eszközei végül a Hold vonzásterében köthetnek ki, s becsapódnak. Jelenleg meglehetősen gyér lehetőségeink vannak az űrszemét ilyen nagy távolságban való követésére, hisz még a saját bolygónk körül se egyszerű ez a feladat, hisz a nagy méretű szemétből is több tízezer található, a kicsikből pedig százmillió körüli lehet. Érthető okokból a Föld körüli űrszemétből csak azokat igyekeznek követni a szakemberek (számos szervezet foglalkozik ezzel), amelyek veszélyt jelenthetnek az űrjárművekre.

Emellett a holdfelszíntől mért kb. 70 ezer kilométeres távolságon belüli régió szinte láthatatlan számunkra, mivel a távcsöveknek túl közel van a fényes Holdhoz, a radaroknak meg túl távol a Földtől. Amint azonban a jelen példa is mutatja, valamit kezdeni kell ezzel a problémával is, a holdi jövőnk miatt.

Miért is problémás egy becsapódás a Holdon? Elsősorban nem azért, mert épp beletrafál egy ottani emberi létesítménybe (bár senki se örülne, ha például eltüntetné az Apollo–11, az első holdra szállás történelmi nyomait), hanem leginkább azért, mert rengeteg port ver fel. A Hold kisebb gravitációja miatt a felvert por nagyobb távolságba jut el, és azt az első holdfelszíni küldetések óta jól tudjuk, hogy ez a por rengeteg kalamajkát okozhat mind az ott üzemelő műszaki berendezések, mind az űrhajósok számára. A mostani rakétafokozat-becsapódás egy kb. 10-20 méteres krátert hoz majd létre, ám a becsapódás során felvert holdpor több száz kilométert is megtehet. Ha a jövőben történik hasonló, akkor hiába nincs holdbázis közvetlen veszélyben, a por hatása miatt mégis veszélybe kerül. A holdpor különösen könnyen válik elektromosan töltötté, s ez, az eszközökkel találkozva zárlatokat okoz, tönkre téve a berendezéseket.

A becsapódás esetén túl egy Hold körül keringő, üzemelő űreszközt is veszélyeztethet egy oda hívatlanul érkező látogató. 2021 októberében két üzemelő holdszonda került túl közel egymáshoz, az indiai Csandraján–2 és az amerikai LRO; a két szonda egyébként számos közös tudományos projekt alapját szolgáltatta már a felvételeivel, méréseivel)

A Hertzsprung-kráterhez várt becsapódást sajnos a Földről nem lehet megfigyelni, és a Hold körül keringő szondák se lesznek ideális helyen, így könnyen lehet, hogy csak több hét vagy hónap elteltével kapunk a becsapódás tényét megerősítő fotókat. (Emlékszünk talán az izraeli Beresit, illetve az indiai Vikram holdszondák sikertelen landolására, s az ezeket heteken, hónapokon át követő keresgélésre.)

Bár a Hold körüli űr még távolról sem olyan zsúfolt, mint a Föld körüli régió, és egy ideig még biztosan nem is közelítheti meg ezt a szintet, a mostani eset arra figyelmeztet, hogy jó lenne mielőbb olyan megfigyelő hálózatot üzemeltetni, amely a Hold körüli űrszemetek sorsát is követni tudja. Ennek egyik első lépése lehet az a 7,5 millió dollár, amelyet az Arizonai Egyetem kapott a rendszer kifejlesztésére – az intézménynek hagyományosan is nagy szerepe van a Föld körüli űrszemét megfigyelésében.