A teknőscsalád, amely túlélt egy globális katasztrófát

Az utóbbi évtizedekben egyre tisztább kép alakult ki arról az eseménysorról, amely 66 millió évvel ezelőtt rendkívül rövid idő alatt eltüntette a Föld színéről az akkoriban élő állat- és növényfajok 75 százalékát. A hatalmas veszteséget okozó kataklizma mindenki által talán leginkább ismert áldozatai a nem madár dinoszauruszok. Tudjuk, hogy több tényező játszhatott közre a szerencsétlen végkifejletben, ám a főszereplő egy, a mai Mexikó partjainál becsapódó, 10-15 km átmérőjű aszteroida volt. A becsapódáskor felszabaduló energia milliárdszorosa volt a Hirosimában és Nagaszakiban ledobott atombombákénak, és bár a kráter, amit hátrahagyott, „pusztán” 160 kilométer átmérőjű volt, az ezt követő események láncolata az egész bolygót évezredekre pokollá változtatta.
A globális pusztítást végző események ellenére a fajok egynegyedének végül valahogy sikerült átvészelnie az időszakot, majd szép lassan visszatérnie korábbi életmódjához. Sőt, némelyik állatcsoport a megváltozott körülmények folyományaként forradalmi megújuláson eshetett át, mint ahogy azt az emlősök újidei evolúciójának diadalútja is mutatja.

Sok terrarista örömére a kréta-paleogén kihalási esemény szerencsés túlélői között voltak a teknősök is, amelyek ma 14 családdal és több mint 350 fajjal járulnak hozzá Földünk élővilágának varázslatos sokféleségéhez. Őseik, sok más hüllővel együtt, a mezozoikum első harmadában, a triász időszak során bukkannak fel először a fosszíliarekordban, majd leszármazottaik a recens, azaz ma is élő fajokig nyomon követhetők. Azonban a nagy kréta végi kihalás átvészeléséről, a teknősök alacsonyabb rendszertani szintjén és ugyanazon ősföldrajzi régión belül, eddig nagyon kevés őslénytani bizonyíték látott napvilágot.

A Tübingeni Egyetem paleontológusai a Bukaresti Egyetem és a budapesti ELTE-TTK-MTM kutatócsoport kollégáival karöltve a napokban egy olyan új édesvízi teknős faj leírásával gyarapították a kihalt állatok lajstromát, amely fontos információkkal szolgál arról, hogyan és miért maradhattak fenn ezeknek a páncélos hüllőknek bizonyos fajai a földi élővilág történetének egyik legnagyobb sorscsapását követően.

Az újonnan leírt faj típuspéldánya egy még a kilencvenes évek derekán felfedezett, és a Bukaresti Egyetem őslénytani gyűjteményét gyarapító lelet, amely a legendás Nopcsa Ferenc báró által elsőként feltárt, nagyjából 70 millió éves Sinpetru Formáció rétegeiből került elő. A képződménynek otthont adó Hátszegi-medence a késő-kréta egyik legjelentősebb európai gerinces lelőhelye, amely főként az akkoriban itt elterülő szigetvilág törpe növésű dinoszauruszairól híres. A kis teknősnek, amely életében a 19 centiméteres hosszúságot is alig érte el, nincs ma élő közelebbi rokona, ám magasabb rendszertani szinten az úgynevezett nyakfordító teknősök, azaz Pleurodirák közé tartozik. Napjainkban ennek a csoportnak a képviselői a déli félgömb édesvizeiben élnek.

A kivételesen jó állapotban megőrződött, hátpáncélból, részleges haspáncélból, valamint lapocka- és medencecsontból álló leletegyüttes fejlődéstani elemzése során megállapították, hogy a csontok egykori tulajdonosa a Dortokidae családba, azon belül is a Dortoka nembe tartozott. Az új fajt végül a nagyszerű kolozsvári paleontológusról és kövületvadászról, a 2020-ban sajnálatos módon elhunyt Vremir Mátyásról nevezték el, így a kis teknős az élővilág rendszerének nagy könyvében a Dortoka vremiri nevet kapta. Az erdélyi gerinces paleontológia meghatározó alakjának, akiről többek között a neves amerikai őslénykutató, Steve Brusatte is komoly elismeréssel írt a magyar közönség számára nemrégiben bemutatott dinoszaurusz-témájú könyvében, felbecsülhetetlen érdemei voltak a fosszília preparálásában, továbbá az állat rendszertani helyzetének, így a lelet jelentőségének felismerésében.

A faj elnevezésével a szerzők Vremir Mátyás (1970 – 2020) kivételes munkásságának szerettek volna emléket állítani.

Forrás: phys.org

Ez a jelentőség pedig nem más, mint az erdélyi Dortoka-példányok elhelyezkedése a földtörténeti időskálán. Korábban más kutatók ugyanehhez a genushoz tartozó maradványokat találtak, szintén Erdélyben, ám későbbről, a nagy kihalást követő paleogén időszakból. A Hátszegtől valamivel északabbra fekvő Somlyói-medence (Simleu) területéről írták le ugyanis a Dortoka botanica fajt, amely 57 millió éve, tehát jó 9 millió évvel a katasztrófa, és 13 millió évvel a hátszegi rokon után élt. Megjelent hát a tudomány látóterében két, ugyanazon nemhez tartozó és ugyanabban a földrajzi régióban élt teknős, egyikük a kihalási esemény előttről, másikuk pedig az azt követő korból.

Igaz, Dél-Franciaországból és Spanyolországból korábban kerültek már elő Dortoka leletek a késő-krétából, ám a nyugat-európai területeken eddig nem került elő egyetlen példány sem a kihalás utáni korokból, azaz ebben a régióban egyelőre nem bizonyított a csoport kréta-paleogén krízis utáni jelenléte. Sőt mi több, az egész Dortokidae család egyetlen más ma ismert neméről sem mondható el a jelenleg rendelkezésünkre álló kövületek alapján, hogy túlélte volna a katasztrófát.

Tehát a Dortoka vremiri felfedezésével tulajdonképpen egyazon kisebb földrajzi régión belül, genus-szinten nyomon követhetővé vált egy teknőscsoport történetének kihalást átívelő útja.

Hogy ennek az oka csupán a hiányos fosszíliarekord (magyarán eddig pusztán nem találták még meg a megfelelő paleogén fosszíliát Nyugat-Európában, vagy máshol a világban), vagy esetleg az egykori felszabdalt szigetvilág speciális környezeti adottságaiban keresendő a Dortoka hátszegi fennmaradásának a kulcsa, nem tudjuk bizonyosan.  

A Kallokibotion bajazidi (balra) és a Dortoka vremiri típuspéldányai egymás mellett.

Forrás: Rabi Márton

A fentieken kívül van még egy másik érdekesség is Erdély ősteknőseivel kapcsolatban. Hátszeg kréta időszaki kőzeteiből ismerjük a Nopcsa Ferenc által leírt, és a báró hűséges albán titkáráról elnevezett Kallokibotion bajazidi fajt. Ez egy szárazföldi teknős volt, maradványait pedig egyelőre nem találták meg paleogén rétegekben, tehát jelenlegi információink szerint ez az állat nem élte túl a kihalási eseményt. Ha ez valóban így van, és nem újfent a fosszíliák ritka mivoltából adódó ismerethiány játszadozik velünk, akkor az megerősítheti a más hasonló, kréta-paleogén kihaláshoz köthető lelőhelyeken is megfigyelt jelenséget, miszerint a hasonló testfelépítésű gerincesek közül a szárazföldi életmódot folytató fajok jóval nagyobb arányban tűntek el a kréta végén, mint az édesvíziek. A szakemberek ezt azzal magyarázzák, hogy az édesvízi életközösségek táplálékláncának az alapja a vízben elbomló szerves anyagok tömege, amely egy komolyabb környezeti stressz esetén is fennmarad, így – szigorúan az alapjait tekintve – az édesvízi ökoszisztéma kevésbé sebezhető, mint a szárazföldi. Ennek az izgalmas jelenségnek a mélyrehatóbb vizsgálata, az ezzel kapcsolatos kép árnyalása a rendelkezésünkre álló fosszíliák segítségével azért is fontos, mert így az ember által okozott globális ökológiai katasztrófa mai élővilágra gyakorolt hatásának előrejelzése is pontosítható lehet a jövőben.

A Dortoka vremiri faj leírását jegyző tanulmány első szerzője a Tübingeni Egyetem doktorandusza, Felix J. Augustin. A kutatást vezette Dr. Rabi Márton, a Tübingeni Egyetem munkatársa, Csiki-Száva Zoltán (Bukaresti Egyetem), Andreas T. Matzke (Tübingeni Egyetem) és Botfalvai Gábor (ELTE-TTK-MTM) közreműködésével.