Kisebb az állatkerti nagymacskák csontsűrűsége

Az elmúlt évszázadban kiderült, hogy a vadállatok vadon élő és fogságban tartott egyedei közt számos különbség van, s ezek egy része az állat testfelépítésére, csontjára, fogazatára vonatkozik. Ez részben visszavezethető az étrendre, de a természetellenes tartási körülményekre, a korlátozott élettérre is.

Egy amerikai-ausztrál kutatócsoport most olyan állatok csontjait vizsgálta meg, amelyek az 1900-as évek közepén amerikai állatkertekben éltek és pusztultak el, s a Royal Society Open Science folyóirat hasábjain számoltak be az eredményekről. Négy nagymacska: puma, gepárd, leopárd és jaguár csontjait vették górcső alá. Ezek az állatok a természetben nagy (a jaguárok csak 25 négyzetkilométer, de a pumák például tízszer ekkora) territóriummal rendelkeznek, és rengeteget járnak, mindamellett egyéb tevékenységekre is használják végtagjaikat – pl. fára mászás, zsákmány elejtése.

A kutatók most múzeumokban őrzött, egykori állatkerti és vadon élt egyedek felkarcsontjának (humerus) és a combjának (femur) csontsűrűségét vizsgálták meg és hasonlították össze. Nagyfelbontású 3D röntgenfelvételeket készítettek a csontokról, amelyekből ki lehetett számítani a csontsűrűséget.

Az állatkerti s a vad egyedek csontjai közt jelentős különbség volt: az állatkerti példányoké ötödével, de akár harmadával is kisebb sűrűségű volt, vadon élő fajtársaikéhoz képest. Fontos megjegyezni, hogy abban az időszakban, amikor ezek az állatok éltek, az állatkertekben nagyon távol volt még a tartás a mai, természetközelibb és nagy kifutóktól, és jóval kisebb helyük, mozgási lehetőségük volt csak az állatoknak. Azonban valószínűleg még a modern állatkerti körülmények se maradnak nyomtalanok.

A kutatók azonban azt is hangsúlyozták, hogy nem ismert az állatkertekben elpusztult példányok esetében azok előélete, volt-e esetleg valami betegségük, ami befolyásolta a csontsűrűséget, illetve az sem, hogy mekkora is volt ténylegesen a kifutójuk. Fajonként 12-15 egyedet vizsgáltak, így ezek a joggal felmerült kétségek, bár befolyásolhatták, de nem voltak olyan mérvűek, hogy emiatt ne lehetne érvényesnek tekinteni az eredményt.

A kutatási eredmény legfontosabb tanulsága az lehet, hogy számos fajmentő programban tenyésztett nagymacska, amelyek felnőtt korukra visszakerülnek a természetbe, vadon született és felnőtt társaikhoz képest gyengébb csontokkal rendelkezhetnek, ami hátrányos lehet számukra. Emellett azok a szakemberek, akik állatkertekben élt állatok megőrzött maradványain végeznek tudományos vizsgálatokat, jó ha tudják, hogy azok csontsűrűsége eltér a vadon élő rokonokétól.