Óriás halgyíkok Svájcból

A Tethys-óceán egykori északnyugati partvidéke, sekély tengeri terület húzódott a mai Svájc és Ausztria határvidékét jelentő régióban, ahol az ekkor globálisan előforduló hatalmas, bálna méretű halgyíkok képviselője is élt. Egy német–svájci kutatócsoport számolt be a legújabb felfedezésről, és a Journal of Vertebrate Paleontology szakfolyóirat tette közzé az erről készült tanulmányt, amelyet a Taylor & Francis kiadóvállalat ismertetett.

A maradványokat a Kössen-formáció nevű kőzetréteg feltérképezése során találta meg a Zürichi Egyetem már nyugdíjba vonult paleontológusa, Dr Heinz Furrer és csapata. A több mint 200 millió éves leletek a kőzetréteg képződésekor a tengerfenéken hevertek, ám a megtalálásuk idején több mint 2800 méteres tengerszint feletti magasságban bukkantak rájuk, köszönhetően annak, ahogy a hegységképződés során az Alpok felgyűrődött és kiemelkedett. A tanulmány első szerzője, P. Martin Sander szerint könnyen lehet, hogy a kőzetréteg még jég alatt lévő részein további óriások maradványai rejtőzhetnek.

A kutatók szerint nagy testméret számos előnnyel járt, mégis az ekkora, 10-20 tonnás kategóriában csak három állatcsoport jeleskedett: a ma élő bálnák, és az őslények közt a hosszú nyakú szauropodák, valamint a most vizsgált halgyíkok. Ezek a 80 tonnás óriások a triász végi, 205 millió évvel ezelőtti szuperkontinenst, a Pangeát körbefogó világóceán, a Panthalassa vizét rótták, de beúsztak a Tethys sekélyebb tengerébe is, Pangea keleti oldalán. A kutatók szerint zsákmányaikat, a halrajokat követhették a sekély lagúna vizébe.

A halgyíkok a 252 millió évvel ezelőtti, perm végi hatalmas kihalást követően jelentek meg, legnagyobb sokféleségüket a triász közepén érték el, s néhány fajuk még tovább fennmaradt, a legtöbbjük azonban kisebb volt, mint a most leírt óriások. Bár a halgyíkok maradványaira világszerte rábukkantak, az igazi óriásaik legtöbbje észak-amerikai leletből ismert, ezeket bővíti ki a most leírt három svájci faj. Bár 1878-ban egy új-zélandi csigolyáról is beszámoltak, amelynek átmérője 45 centis volt. Később a leletet Londonba szállították, ám az nem érkezett meg, valószínűleg a hosszú tengeri út során veszett el.

Az újonnan leírt fajok talán az óriási halgyíkok utolsó képviselői lehettek, Nevadában a legelső fajaik kerültek elő, az Alpok hegyei a legutolsókat rejthetik, s csak a kis- és közepes termetűek (delfin – orka mérettartomány) léphettek át a jurába. A kisebb fajok fogakkal rendelkeztek, táplálékuk halak valamint kisebb halgyíkok lehettek. Mivel az óriások fog nélküliek voltak, ők valószínűleg beszippanthatták a táplálékukat, ami például óriás tintahalakból állhatott.

Az egyelőre nem világos, hogy a most leírt óriási fog (pontosabban a fog gyökere) egy óriás halgyíké volt, vagy egy közepes méretű állatnak lehetett ilyen aránytalanul nagy foga. Egyébként is igen különleges felépítésű fogaik voltak, ma csak a varánuszfélék rendelkeznek hasonlókkal.