A múlt szárnyas óriásai

A legnagyobb röpképes madarak 6-7 méteres szárnyfesztávolságúak voltak, a legnagyobb pteroszauruszok még ennél is nagyobbra, 9-12 méteres szárnyfesztávolságúra nőttek, és bár bizonyos, hogy tudtak repülni, azt nem tudtuk, miként.

Egy japán–francia kutatócsoport vizsgálta meg, hogy ezek a fantasztikus méreteket elért állatok mi módon voltak képesek felemelkedni és a levegőben maradni, mi jellemezte a repülési képességüket. Azt ellenőrizték, hogy a légáramlatok és szelek segítségével fel tudtak-e jutni a magasba, ahol azután, számos mai madárhoz hasonlóan, szárnycsapások nélkül, energiahatékonyan vitorlázhattak már.

A PNAS Nexus folyóiratban közzé tett tanulmányban azt elemezték, hogy a kréta időszaki pteroszaurusz Quetzalcoatlus és a Pteranodon, illetve a madarak közül a 25-28 millió éve élt Pelagornis sandersi (ez volt minden idők legnagyobb röpképes madara), valamint a 6 millió éve élt Argentavis magnificens vajon a termikek segítségével emelkedtek-e a magasba és vitorláztak, mint a mai kondorok vagy fregattmadarak, illetve dinamikus módon, a szélsebesség különbségeit kihasználva, ahogy a mai albatroszok. A kutatók a kihalt állatokat ma élőkkel hasonlították össze: kaliforniai kondorral, a gólyával, a pelikánnal, egy keselyűfajjal, pompás fregattmadárral, illetve óriástúzokkal – bár ez utóbbi elég nehézkesen repül, a két előbbi azonban kiválóan vitorlázik. A már kihalt állatok esetében korábban is készültek vizsgálatok, azonban azok gyakran ellentmondásos eredményt adtak. Most azonos elvek alapján, mérnöki módszerekkel elemezték az állatok testalkatát, tömegét, illetve az életterük szélsebességét, a korabeli levegő sűrűségét is.

Az elvégzett összevetések alapján a fregattmadár dinamikus módszerére sem a Quetzalcoatlus, sem az Argentavis nem voltak képesek, ezen állatoknak egyszerűen lehetetlenül nagy szélerősségre lett volna szükségük. A Pteranodon köztes esetet képviselt: ha rosszul is, de még kihasználhatta a dinamikus módszert, a termikes módszerrel viszont a ma ezt használó madarakkal megegyező képességei lehettek.

A Pelagornisról korábban azt feltételezték, hogy dinamikus vitorlázó volt, ám a friss számítások szerint e képesség a madár testtömegétől (ez a becslések szerint 21-40 kg közt lehetett) függött, ennek fényében volt jobb vagy rosszabb a mai, e módszerrel közlekedő madaraktól. Mindkét madár, az Argentavis és a Pelagornis is remekül ki tudták használni a termikelés révén felemelkedve vitorlázó módszert, a kutatók számításai szerint.

A Quetzalcoatlus esetében viszont arra jutottak, hogy nem volt képes sem a dinamikus, sem a termikelő módszerrel a magasba emelkedni és vitorlázni, mégpedig a szárnyaira nehezedő aránytalanul nagy tömege miatt. Ez pedig gyökeres ellentétben van a korábbi elképzeléssel, amely szerint a hatalmas pteroszaurusz egykor termikelve felemelkedett és akár 16 ezer kilométert is vitorlázhatott anélkül, hogy közben leszálljon. A kutatók szerint e faj és a többi, nagy termetű pteroszaurusz is csak gyenge repülő lehetett, hasonlóan a mai óriástúzokhoz, rövid távolságokat tudott csak megtenni, s ideje jó részét a talajon tölthette.