Miért lett olyan hosszú a zsiráf nyaka?

A zsiráfok Darwin óta az evolúciós alkalmazkodás mintapéldányaiként szerepelnek: a lombkoronát legelő állatok hosszú nyaka kimondottan e célból vált hosszúvá – az elterjedt, klasszikus elképzelés szerint. Azonban egy újonnan megvizsgált, a miocénból származó őszsiráf (Discokeryx xiezhi) 17 millió éves leletei egészen más történetet mesélnek e megnyúlt nyakról.

A Kínai Tudományos Akadémia Gerinces Paleontológiai és Paleoantropológiai részlege számolt be arról az új kutatásról, amelyet a kínai vezetésű nemzetközi kutatócsoport a Science folyóiratban publikált.

A zsiráfok életének, viselkedésének egyre sűrűbb tudományos megfigyelése elvezetett ahhoz, hogy a hosszú nyak a hímek vetélkedésének fő fegyvere, és felmerült, hogy talán az evolúciója sem a levelek eléréséhez idomult, hanem a párválasztáshoz. A zsiráfbikák 2-3 méteres, erős nyakukon himbálják a fejüket, amelyet kemény csontkinövések „szarvak” ékesítenek, s így mérnek csapásokat versenytársaikra. A nyak hosszúsága elősegíti a nagyobb ütéseket, az extra hosszú nyak ellenfélre mért nagyobb csapásokat jelent.

A kutatócsoport a fura ősi zsiráfok vizsgálatából a nyak evolúcióját, a zsiráfok párválasztással járó versengését és az élelemért folytatott küzdelmet is magyarázni tudta, s arra jutottak, hogy a nyak a hierarchiát jelző szerv, amelynek hossza a párválasztásban játszotta a legfőbb szerepet.

A vizsgált lelet egy 17 millió éves maradvány, amely az ősi zsiráf koponyájából és 4 nyaki csigolyájából állt. „A Discokeryx xiezhi-nek számos, az emlősök körében különös tulajdonsága volt, mint például a homlokán lévő kemény, korongszerű csontkinövés” – magyarázta Deng Tao professzor, a kutatás egyik vezetője. Hozzátette, ez a homlokon lévő csontkinövés egy mitológiai lény, a „kínai egyszarvúra”, a xiezhi-re emlékeztette a kutatókat, ezért is kapta az őszsiráf a nevét.

Az állat nyakcsigolyái igen vaskosak voltak, s az emlősök közt a leginkább összetett módon kapcsolódtak a koponyához. Ezek alapján a kutatók modellezni tudták az állat nyakának és fejének mozgását, és arra jutottak, hogy az igen erős és komplex fej-nyak közti ízületek a nagy erejű fej-fej ütközéseket, ökleléseket szolgálták. Összehasonlítva ezt az ősi zsiráffélét a ma élő, közismerten öklelődző állatokkal, mint például a pézsmatulokkal, arra jutottak a szakemberek, hogy az anatómiai felépítése alapján az őszsiráf volt az öklelésekben leghatékonyabb valaha élt állat.

A Discokeryx xiezhi és a mai zsiráfok ugyanabba a csoportba tartoznak, s bár számos különbség van köztük, mindegyik állat hímjei hasonlóan vetélkednek. A zsiráfok „szarvai” (amelyek ugye nem valódi szarvak, hanem csontkinövések) és számos kérődző szarva közti összehasonlítások alapján a zsiráfféléknél sokkal több típusú ilyen kinövés alakult ki, egészen extrém különbségek is lehetnek köztük. Ez azt jelzi, hogy a zsiráfok körében a párválasztási harcok is sokkal erőteljesebbek és sokfélébbek, mint a többi kérődző körében.

A kutatók azt is megvizsgálták, miféle környezetben élt a Discokeryx xiezhi: bár a Föld ekkor a mainál melegebb és nedvesebb, erdős világ volt, a zsiráfféle élőhelye az átlagnál szárazabb területre esett, az ekkor kiemelkedő Tibeti-fennsík hatására. Az izotópelemzések alapján nyílt, füves térségek lakója volt az őszsiráf, és lehet, hogy évszakonként vándorolt is. A korabeli füves térségek az erdőknél keményebb életfeltételekkel jártak, így az ősi állatok közti harcok talán a túlélésért folytatott küzdelem miatt válhattak olyan kiélezetté. Hasonlóak voltak a körülmények a modern zsiráfok megjelenésekor is, az Etióp-magasföld egykori erdőségei füves területekké alakultak kb. 7 millió évvel ezelőtt, s a mai zsiráfok közvetlen elődeinek alkalmazkodniuk kellett e változásokhoz. Könnyen lehet, hogy e folyamat során alakult ki az a párharc, ami a mai zsiráfbikákra jellemző módon, a fej erőteljes ingatásával zajlott. A kutatócsoport véleménye szerint a nyak e harcnak, és a szexuális szelekciónak köszönhetően vált hosszúvá igen gyorsan, s mintegy 2 millió év alatt elérte azt az arányt, amit a mai zsiráfoknál is látunk. A hosszú nyakkal azután már jól ki tudták használni a fák legelésének lehetőségét is, ám az ökológiai helyzetük még távolról sem volt oly stabil, mint a szarvasfélék vagy a tülkösszarvúak helyzete. Valószínű, hogy a zsiráfok e marginális helyzetük miatt is kényszerültek extrém párválasztási harcokba fajtársaikkal, amely hozzájárult a nyakuk megnyúlásához.