Nyomelemek és a csont egészsége

Egy nemrégiben végzett kutatás azt vizsgálta meg, hogy az egyes nyomelemeknek miféle hatásuk lehet a csontok egészségére. Csontjaink alapanyaga bioásványként kialakuló hidroxiapatit, s ezen anyag előállítását számos tényező befolyásolja a genetikai, környezeti adottságokon túl is, és hasonlóan a geológiai folyamatokban létrejövő ásványi anyagokhoz, itt is eltéréseket okoz, hogy milyen nyomelemek kerülnek az ásványba. A csontok esetében igen jelentős hatású pl. a stroncium beépülése, ami a kristályszerkezetet befolyásolja, vagy az ólomé, amely a sejtszintű folyamatok megszakításával csontbetegségekhez vezethet. A vizsgálatokról a GeoHealth folyóiratban számolt be a kutatócsoport.

Az ismert, hogy a csontritkulásban szerepe van a csontszerkezet kémiai hibáiban résztvevő nyomelemeknek, ám nem sokat tudunk arról, hogy pontosan mik is e hatások. A kutatók azt akarták feltárni, hogy mely elemek szerepe kisebb és melyeké nagyobb e betegségben, így a csontritkulás kialakulását és kezelését is elősegíthetik az ismeretek.

A kutatók 58 olyan beteg csontjait vizsgálták meg, akik csípőprotézist kaptak, a csontjaikban található 16 nyomelem mennyiségét mérték meg. A betegek felének volt csontritkulása, másik fele osteoarthritisben – a porcot érintő, ám a csontot nem átalakító betegségben – szenvedett. Megmérték mind a csont külső, kemény, mind a belső, szivacsos rétegét e nyomelemek aránya tekintetében: a kemény részben hosszú idő, évtizedek alatti halmozódásból származnak az elemek, míg a szivacsos rétegben rövidebb idő, kb. 5 év alatt is változhat az arányuk.

A vizsgálatokból kiderült, hogy a csont két különböző rétege közt jelentős eltérés van a nyomelemek arányában, a külső rétegben azok az elemek gyűltek össze, amelyek az anyagcsere-folyamatok által irányított módon kerülnek a szervezetbe.

Kiderült az is, hogy a csontritkulásos betegek csontjának külső rétegében lényegesen több volt az ólom, mint a másik betegcsoportnál. A kutatók szerint ez azt jelenti, hogy az ember már korai életszakaszától „összegyűjti” azt az ólmot, ami idősebb korában meggyengítheti a csontjait. A szivacsos, belső csontrészből vett mintákban a króm volt jelen kissé nagyobb mennyiségben a csontritkulásos betegek esetében.

A vizsgálatokban nem használtak egészséges kontrollcsoportot, így az eredményekből nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni. A kutatók maguk is nyomatékosították, hogy az eredményeik alapján azt még nem lehet eldönteni, hogy a magasabb koncentráció az oka vagy a következménye-e a csontritkulásnak, így mindenképp szükség lesz e viszony tisztázására. Újabb vizsgálatok kellenek ahhoz, hogy célzottabb kezeléssel lehessen javítani a betegek állapotán. Fontos azt is megismerni, hogy az egyes nyomelemek beépülése milyen egyéb elemek jelenlétében nő vagy csökken, hisz például a réz és a króm közt ismert egy ilyen összefüggés. A hatásokat tehát egy komplexebb kép részeként lenne a legjobb kivizsgálni.