A Hold-illúzió, avagy miért nagyobb a Hold a horizonton?

Ősidők óta ismert és biztosan sokaknak feltűnt már, ha nézték a felkelő teliholdat, hogy hatalmasnak látszott, míg más alkalmakkor „normális” méretű volt – ez a Hold-illúzió. Nemcsak a Holdat látjuk akár kétszer akkorának a horizont közelében, hanem a Napot is, illetve az alacsonyan álló csillagok látszólagos, egymáshoz mért távolságát és a csillagképek nagyságát egyaránt. Általánosan elterjedt elképzelés szerint a horizonton lévő tereptárgyak miatt. Érdekes módon azonban az űrhajósok hasonló érzést tapasztalnak a Föld körüli pályáról megfigyelt holdkelték idején, holott ott nincs útban lévő, az agyat megzavaró tereptárgy! Érdemes megjegyezni, hogy van valós különbség a Hold látszó méretében attól függően, hogy földközeli teliholdat (ezzel találkozhatunk „szuperhold” néven is a tudományos hitelességre nem igazán törekvő helyeken), vagy földtávoli teliholdat látunk, ám a különbség jóval kisebb, mint amekkorával a Hold-illúzió megajándékoz minket.

Holdkelte vagy holdnyugta idején égi kísérőnk közel van a horizonthoz, közel van a jól ismerten nagy méretű tereptárgyakhoz – például házakhoz, fákhoz, hegycsúcshoz, ez becsaphatja az agyunkat. Emellett a perspektívahatáshoz kapcsolódó Ponzo-illúzió szintén közrejátszhat. A Ponzo-illúzióban két, teljesen egyforma méretű vonalkát látunk egy távolba futó sínekhez hasonló ábrán elhelyezve, s ekkor úgy látjuk, hogy a távolabbi vonalka jóval nagyobb.

Egy általánosan ismert és számtalanszor cáfolt válasz azon alapul, ahogyan az égboltot észleljük. Az ég félgömbként borul fölénk, azonban lapított kupolának látjuk, ebben az esetben pedig a fejünk felett lévő objektumokat közelebbinek érzékeljük, a horizonton lévőket pedig távolabbinak, és ha a két tárgy a retinánkon azonos területet fed le ( az optikus szakemberek szerint a telihold 0,15 milliméteres átmérőjű a retinán), akkor a horizonthoz közelinek nagyobbnak „kell” lennie.

A kérdés olyannyira összetett, hogy egy pszichológus professzor egész könyvet szánt a témának 1989-ben, számos illúziókutató segítségével pszichológiai és idegélettani szempontokat is belevéve 24 fejezetben állította össze a művét, s kizárólagos, egyszerű magyarázat nélkül zárul. 2002-ben egy másik könyv hasonló eredményre jutott, nincs olyan egyedüli elmélet, amely megmagyarázná az illúziót.

Egy másik pszichológus-neurológus professzor hosszasan elemzett egy tanulmányában számtalan, a Hold-illúziót magyarázó elméletet, s arra jutott, hogy az ún. okulomotoros mikropszia, illetve makropszia esete forog fenn. Ez egyébként a legújabb, sokak által elfogadott elmélet (amit persze szintén cáfoltak is már többször). Ez esetben azzal függ össze az illúzió, ahogyan a szemmozgató izmaink működnek: ha a látóhatáron lévő Holdat figyeljük, a szemünk a végtelenbe fókuszál, amikor viszont magasan jár a Hold, akkor, más vizuális jel híján közelre fókuszálunk. Míg az első esetben a valósnál nagyobbnak tűnik a Hold, addig a másodikban a valósnál kisebbnek.

Az elméleteket egy hazai tanulmány is részletesen elemzi, aki szeretne jobban belemélyedni, az itt elolvashatja.

Van egy különös eset is: ha valaki a lehajol, s a saját lábai közt átnézve „fejtetőn” álló formában nézi a Holdat, akkor a horizonton lévő látvány kisebbnek tűnik! (Aki elég hajlékony hozzá, próbálja ki a következő alkalommal: nézze meg normál testhelyzetben, majd így lehajolva is a kelő Holdat!)

Azt, hogy valóban teljesen azonos méretű a Hold akár a horizonton, akár a fejünk felett jár, könnyen ellenőrizhetjük: kinyújtott kézzel a kisujjunk hegyével le tudjuk takarni mindkét esetben (a többi ujjunkkal is, de azok jóval nagyobbak, mint a fél fok szögátmérőjű Hold).

Mi okozza tehát a Hold-illúziót? A tudomány még nem ismeri az egyértelmű, bizonyítható választ erre, a már Arisztotelész óta, minket furdaló kérdésre.