Barátságosabbá váló poszméhek

Vajon mi történik akkor, ha egy ennyire szociális állatot a társaitól elkülönítve, magányosan tartanak? A Princeton Egyetem kutatói vizsgálták meg a poszméhek magányos életét, s az eredményeiket a Current Biology folyóiratban közölték.

A vizsgálatokban speciálisan felépített helyen tartották a méheket, ahol semmiféle, a többiektől érkező inger nem érhette őket, és a méhek által nem érzékelt infravörös fényben figyelték meg őket. A viselkedésvizsgálathoz külön Petri-csészékbe helyezték át az egyedeket, és a róluk készült standardizált felvételeket egy szoftver segítségével elemezték, így született meg az egyes méhek viselkedési adatsora.

A kutatók három csoportra osztott poszméheken végeztek vizsgálatokat: az egyik csoport tagjait magányosan, elkülönítve, a másikét kisebb társaságban tartották, a harmadikét eredeti, teljes családjaikban hagyták élni. Hasonló esetekben más állatok eddig úgy reagáltak a magányra, hogy agresszívebbé váltak fajtársaikkal szemben és kevesebb szociális kapcsolatot tartottak fenn, azonban a poszméhek teljesen másképp viselkedtek!

Az egyik érdekes viselkedési mód, amelyet a kutatók antennázásnak neveztek, az volt, hogy a méh az antennáit s fajtársa fejéhez vagy testéhez dörgölte. Az antennákon kémiai érzékelők vannak, így egy ilyen találkozás és antennázás gyakorlatilag információcserét jelent arról, hogy ki is az adott találkozóban résztvevő két egyed. Gyakorlatilag így ismerkednek meg a család többi tagjával, nevezhetnénk akár az emberi találkozások kézfogásaihoz hasonlónak is.

A várakozások ellenére a magányosan nevelt poszméhek nem váltak agresszívebbé, sőt, sokkal inkább ragaszkodó és barátságos módon viselkedtek fajtársaikkal. A családjukkal egyesített, addig magányos méhek sokkal többször antennáztak a többiekkel, mintegy bepótolva a kimaradt időszakot.

A kis csoportban tartott méheknél az agyfejlődés és a szociális képességek hasonlóan alakultak, mint a teljes családban felnövekvőknél, vagyis egy egész kevés kapcsolat is elegendő ahhoz, hogy e képességek teljes mértékben kifejlődjenek. A magányosan tartottak esetében a szociális hatások nélküli agyfejlődés valamiféle kontrollált káoszként zajlott.

A kutatók úgy vélik, a társas viselkedés tanulása a poszméheknél azt jelentheti, hogy elsajátítják, miként ne reagáljanak fajtársaik közelségére, vagyis az egyedül felnőtt egyedekből ez a tanult viselkedés hiányzik, ezért barátságosabbak.

„Egy zsúfolt méhcsaládban logikusnak tűnik, hogy az egyes méhek viselkedése azonos maradjon akkor is, ha közvetlenül mellette áll egy másik poszméh. Vagyis: a szociális viselkedés tanulása abból is áll, hogy mikor nem szabad reagálni a másik jelenlétére” – magyarázta Grace McKenzie, a kutatás egyik résztvevője.

A változó környezet, amellyel például a klímaváltozás miatt szembesülnek a poszméhek, számos kihívás elé állítja őket, ezért is fontos minél jobban megérteni a viselkedésüket.