Ki a szárazföldre, majd vissza a vízbe

A Tiktaalik, vagyis az a tipikusan hiányzó láncszemként emlegetett hal amely a szárazföldre lépett mintegy 375 millió éve, rokonokkal is rendelkezett, s a Tiktaalik 2004-es felfedezője, Neil Shubin professzor újabb felfedezésében kollégáival rámutatott arra, hogy egy ilyen rokon a nyílt vízbe visszatérést választotta. A két állat ugyan nagyon sokban hasonlít egymásra, ám a vízi életmódot választó, kisebb termetű (kb. 75 centis) rokon, a Qikiqtania wakei inkább a vízhez alkalmazkodott.

A felfedezett kövület az állat alsó és felső állkapocsdarabjait, a nyakának egy részét, és pikkelyeit tartalmazza. Ami azonban még ezeknél is fontosabb jegyekről árulkodik: az állat egyik teljes mellúszója is fennmaradt, a benne lévő felkarcsonttal, ám erről hiányoznak a szárazföldi járáshoz szükséges izmokat és ízületeket jelző bordázatok. A Qikiqtania (ejtsd: Kikiktania) felkarja az úszáshoz, víz alatti élethez alkalmazkodó, sima és enyhén ívelt volt. E csontok egyedisége arról árulkodott a paleontológusoknak, hogy az állat, miután elődei már a járáshoz alkalmazkodtak, visszatért a vízbe.

„Először azt hittük, hogy egy fiatal Tiktaalikra bukkantunk, mivel kisebb volt, s egyes elemei talán emiatt még nem fejlődtek ki, azonban a felkarcsont sima felületű és bumeráng alakú, sőt, minden olyan elem hiányzik róla, ami a szárazföldön a test megemelését lehetővé tenné. Meglepően másnak tűnik, s valami újszerűt sejtet a maradvány” – magyarázta Shubin.

Shubin a kanadai sarkvidéken, az Ellesmere-szigeten még a Tiktaalik felfedezése előtt pár nappal bukkant rá a Qikiqtania maradványaira, a híressé vált rokonétól másfél kilométerre. (E nevek fura hangzása is a helyszínnek köszönhető, ugyanis a területeken élő inuitok nyelvéből kölcsönzött szavakat kapták az ősállatok nevükként.). Amikor azonban a Tiktaalik szenzációs lelete előkerült, a korábbi, kevésbé teljes maradványokat félretették későbbi vizsgálatra. Erre a vizsgálatra azonban csak 15 évvel később kerülhetett sor, egészen szerencsétlen időpontban: a járvány kezdetén derült ki, hogy uszonyt is tartalmaz a kövület. Azonban a laborok bezárása miatt ennek a mélyre ható vizsgálata újabb halasztást szenvedett, s a kutatók csak egy kőtömböt tarthattak a kezükben, amelynek külső oldalán néhány pikkely látszott, de senki se tudta, mi van a kőzet belsejében. „Alig hittünk a szemünknek, amikor az első zavaros képek az uszonyról elkezdtek előtűnni a CT felvételeken. Tudtuk, hogy ennél sokkal jobb felvételeket is kinyerhetnénk, azonban 2020. március 13. volt és a következő héten bezárták az egyetem laborjait” – tette hozzá Justin Lemberg, aki a CT-felvételeket kezdte készíteni. Később egy szakember segítségével kicsit megkurtították a kőzetdarabot, hogy a CT jobban belelásson, majd újabb vizsgálat következett: ekkor vált láthatóvá a szinte teljes uszony és a jellegzetes felkarcsont.

A Qikiqtania kissé régebbi, mint a Tiktaalik, de nem sokkal, s az elemzések alapján híresebb rokonával együtt a legelső, már ujjszerű csontokkal rendelkezők közé tartozott. Bár a Qikiqtania uszonya inkább az úszásra volt jó, mégsem volt teljesen halszerű. Az ívelt alakja különleges adaptációról vall, mind a négylábúak végtagjától, mind a halak uszonyától eltért. A gerincesek evolúciójának erre az állomására nem túl gyakran pillanthatunk rá!

Hajlamosak vagyunk az evolúciót egy egyenes vonalú folyamatként elképzelni, holott, amint a Qikiqtania példája is mutatja, voltak olyan oldalágak, amelyek nem váltak be később.

„A Tiktaalikot gyakran átmeneti állatként kezeljük, mivel rajta könnyű észrevenni a vízből a szárazföldre vezető, lépésekre tagolt változásokat. Azonban tudjuk, hogy az evolúcióban nem mindig ilyen egyszerűen zajlanak a dolgok” – mondta Tomas Stewart, a kutatás vezetője. Hozzátette, hogy most kezdjük csak igazán felfedezni azt a sokféleséget, ami ezeknek az ősi állatoknak az egyedi alkalmazkodását és ökológiai körülményeit illeti.

A Qikiqtania az evolúció egy mára eltűnt oldalágát képviselte, e lények már elkezdtek elindulni a szárazföldi életmód felé, ám valamiért mégis visszatértek az óceánba – de ott utolérte őket a kihalás.
A kutatás eredményeit a Nature magazin közölte.