Aki az óceáni hátságokat megtalálta

Bolygónk mai kontinensei egykor egybetartoztak, majd széttöredezve lassanként mai helyükre vándoroltak, ez ma már nem újdonság, ám 110 évvel ezelőtt, amikor Alfred Wegener felvetette az elméletét, még nem voltak bizonyítékok arra, miként is mozoghatnának a kőzetlemezek. Emiatt az elméletet hosszú évtizedekre lesöpörték a tudomány asztaláról.

Marie Tharp egy talajfelmérő és egy tanárnő egyetlen gyerekeként született 1920. július 30-án a Michigan államban lévő Ypsilanti városában, ám apja a mezőgazdasági minisztérium megbízásából végzett munkája miatt szinte állandóan költöztek, ennek következtében nem voltak barátai, mivel sose voltak annyi időt egy helyen, hogy tudott volna mélyebb ismeretséget kötni. Viszont gyakran elkísérte apját a felmérő utakra, így fiatalon megismerkedett a geológiával és a térképészettel – ennek később nagy jelentősége lett saját hivatása során. Marie akkor került közel a tudományhoz, amikor egyik iskolájában ahol egy egész tanévet eltölthetett, egy „jelenkori tudomány” tantárgy keretein belül megismerkedhetett a modern tudósok munkájával, s hétvégente tanulmányi kirándulásokra járt iskolatársaival, ahol terepi kőzetvizsgálatokat is végeztek. Azonban ennek ellenére Marie később apja javaslatára, s az ekkorra már elhunyt anyja nyomdokaiban haladva a nőies tanári pályán indult, 1943-ban angol- és zenetanári alapvégzettséget szerzett.

Miután azonban az USA belépett a háborúba, a férfias szakmákban, mint a geológia is, egyre nagyobb hiány volt a szakemberekből, mivel a fiatal férfiak mind a fronton szolgáltak. Ekkor nyílt arra lehetőség, hogy nők is jelentkezhessenek geológia szakra, ezt Marie, aki tanári képzése során hallgatott geológiát is, kihasználta, s a Michigani Egyetem kőolaj-geológiai programja részeként mesterszintű geológus végzettséget is szerzett. Ezután néhány éven át az oklahomai Tulsában dolgozott a Standard Oil vállalatnak, irodai, térképészeti munkát végzett, s mellette a helyi egyetemen másoddiplomaként matematikus végzettséget is szerzett.

Néhány év elteltével azonban változásra vágyott, s végül a Columbia Egyetemhez tartozó Lamont Geológiai Obszervatóriumban kötött ki, ahol jórészt Bruce Heezen társaságában még a világháború alatt gyűjtött adatokat rendszerezte, térképezte, majd később az óceánfenék mélységi mérési adatai feldolgozásával foglalkozott. Heezen egy, ekkor a Columbia Egyetem birtokában lévő felmérő hajóval járta az óceánt és gyűjtötte a szonárral megszerzett batimetriai (tengerfenék-domborzati) adatokat, Tharp pedig a számokból vizuális adatbázist, térképet készített, mivel nők ilyen terepi munkában akkoriban nem vehettek még részt.

A munka során a mért adatokat jelentő pontokból (sok tízezernyi pontból) egy mélységi keresztmetszetet készített, s ezeken tűnt fel neki először az Atlanti-óceán közepén található különös profil: az M alakú területek számos mérésen feltűntek, és amikor ezeket térképpé állította össze, egy hosszan elnyúló, kétoldalt hegyekkel körbefogott hasadékot talált. Tharp elképzelése az volt e hasadék természetéről, hogy ez lehet a nyoma annak a keresett mechanizmusnak, amit Wegener elmélete idején sehol se találtak. A kontinensek talán pont e hasadékokban távolodnak egymástól!

Azonban Tharp kollégái – beleértve Heezent is – őrültségnek vélték, „asszonybeszédnek” nevezték a mérések alapján Tharp felvázolta elképzelést. Akkoriban a kontinensvándorlás szinte még eretnekség volt, Tharp eredményei pedig azt sugallták, mégis igaz lehet.

Tharp azonban nem sértődött meg, hanem tovább folytatta a mérési adatok feldolgozását, majd az 1950-es évek elejére már annyi adat gyűlt össze, hogy tisztességes térképet lehetett készíteni. E térképet azután rávetítették az Atlanti-óceán alatt kipattant földrengések térképére – s a Tharp által felismert hátság egybeesett a rengések epicentrumával! 1953-ban Heezen-t is meggyőzte már, hogy nem csak holmi „asszonybeszéd”, hanem valódi felfedezés, amit Tharp tett: az Atlanti-óceán közepét egy hosszú, észak-dél irányú hátság szeli át, völggyel a közepén.

A Közép-Atlanti-hátság, ahogy most ismerjük, csak az első volt a sorban. A rá következő évek során Heezen és Tharp a bolygó egészét átszövő rendszert talált, amelyről azután Heezen egy előadáson számolt be 1957-ben. Az óceánközépi hátságoktól alkotott elméletnek eleinte olyan nagy hírű kutatók is ellenzői voltak, mint Jacques Cousteau kapitány – ám csak addig, míg maga meg nem győződött az elmélet igazáról. A híres tengerkutató egy kamerát húzott végig a tengerfenéken, a Közép-Atlanti-hátságon át, s bár azt hitte, semmi se lesz ott, a látottak meggyőzték: valóban ott a hátság.

A felfedezés eredménye az lett, hogy Tharp nem dolgozhatott tovább a Lamont Geológiai Obszervatóriumban, mivel egy vezető kutató abszolúte idióta elméletnek tartotta a Tharp és Heezen által bizonyítékokkal alátámasztott elképzelést. Tharp elbocsátása után alapítványi pénzből, Heezen személyes alkalmazottjaként dolgozott otthonából.

Időközben a geológia forradalma már a küszöbön toporgott, s a National Geographic, megneszelve a felfedezést, felkarolta a két kutatót. Egy osztrák művész, Heinrich Berann segítségével elképesztően látványos domborzati-batimetriai világtérkép született! Az első, az Indiai-óceán aljzatát bemutató térképet a magazin 1967 októberében tette közzé, ezt később továbbiak követték, az utolsó, az Antarktisz környékét bemutató térkép 1975-ben jelent meg. 1977. június 21-én Bruce Heezen szívrohamban elhunyt, s már nem érhette meg a teljes világtérkép elkészültét.

Marie Tharp kitartó munkája és felfedezése alapjaiban változtatta meg azt, amit ma a bolygónk geológiai működéséről tudunk. Tharp abban bízva dolgozott, hogy a térképei magukért beszélnek, és végül ez így is lett. Ezt írta élete munkájáról: „A tudományos pályafutásom nagy részében a háttérben dolgoztam, de egyáltalán nem neheztelek emiatt. Azt hiszem, szerencsés voltam, hogy valami érdekes feladattal foglalkozhattam. Az egész bolygónkat körbefogó, 65 ezer kilométernyi hosszúságú óceáni hátságok felfedezése pedig fontos dolog volt. Ilyet csak egyszer lehet tenni. Ennél nagyobb méretű dolgot nem lehet találni, legalábbis ezen a bolygón.”

Tharp felfedezésének köszönhetően a geológusok végre elfogadhatták a kontinensek vándorlásának elméletét, s kidolgozhatták a részleteit, azonban a nevét nem sok helyen tüntették fel. 1978-ban a National Geographic Society a Hubbard-éremmel jutalmazta munkásságát, később, élete végéhez közeledve további kitüntetéseket is kapott.

Marie Tharp 2006. augusztus 23-án, 86 éves korában hunyt el New York közeli otthonában.

Az óceánok mélyén még ma is – szó szerint – sötétben tapogatózunk, ám, ha minden jól megy, 2030 körül készülhet el az az átfogó batimetriai térkép, amely már részleteiben mutatja meg az óceánok fenekének domborzatát.