Ezért élhetnek együtt a macskák

A macska magányos állat, ám az ember mellett mégis több macska is képes együtt élni, egy új kutatásból kiderült, miért.

A házimacskák vad őse, amint azt Kipling óta mindannyian tudjuk, magányosan sétáló állat volt, s erősen territoriális, ahogy néhány kivételtől eltekintve a macskafélék szinte mind. Hogyan lehet békében együtt tartani olyan állatokat, amelyek eredetileg messze elkerülték egymást, és elűzték a fajtársat, ha mégis közel kerültek? Egy új, a PLOS One folyóiratban közzétett, az Azabu Egyetem Ember-Állat Kölcsönhatás- és Kölcsönösség Laborjának szakemberei által végzett kutatásból, úgy tűnik, sikerült kideríteni.
A macskák az emberi mezőgazdálkodással egyidejűleg válhattak egymás közelségét elviselő állatokká azzal, hogy az emberi élőhely teremtette új élelemforrás (a magvakra pályázó rágcsálók tömege) lehetővé tette, hogy különösebb versengés nélkül jóllakjanak. Valószínűleg ezen első lépések már az egymást elviselni képes macskáknak kedveztek, majd a háziasításban még közelebb kerülhettek egymáshoz.
A macskák társas életét a hormonok és a bélmikrobiom szabályozzák, ezért a japán kutatók e két tényező vizsgálatára koncentráltak. A hormonok közül a kortizol (stresszhormon), az oxitocin (számos társas folyamatot szabályzó hormon) és a tesztoszteron mennyiségét mérték fel. Az étkezésben bekövetkező átalakulás hatására a bélmikrobiom is megváltozik, ez pedig az agy- és a belső elválasztású mirigyek működésére is hat, ezért a felmérés másik részét ez tette ki.
A kutatók menhelyen élő 15 ivartalanított macskával végeztek kísérleteket. 5-5 fős csoportokban kaptak közös szállást a cicák, ahol etető-itató (azonos eleséggel), minden állat számára külön almos, és több mint 5 macskaágy szolgálta a kényelmüket. A random kiválasztott cicák életét kamerák figyelték (éjjel infravörös fényben), majd a felvételeket később elemezték, ahogy a reggelente kitakarított almosban a vizeletből és ürülékből vett mintákat is.
Azok a cicák, amelyeknek magasabb volt a kortizol- és a tesztoszteron-szintjük, inkább kerülték a többieket, vagy épp elszaladtak előlük, az alacsony kortizol- és a tesztoszteronszintű cicák viszont sokkal jobban tolerálták egymás közelségét. A mikrobiom kapcsán is kiderült, hogy a hasonló bélmikrobákkal rendelkező macskák barátságosabbak voltak egymással. Mindezek az eredmények megfeleltek annak, amit a kutatók előzetesen elvártak a vizsgálattól.
Az oxitocin-eredmény azonban az elvárásokkal ellentétes volt: más, csoportosan élő állatok hormonvizsgálatai alapján azt gondolták, hogy a macskáknál is összefügg a magasabb oxitocin-szint és az többi állattal fenntartott jó viszony. Azonban ezzel pont ellentétes eredményt kaptak a mérések alapján, a magas oxitocinszintű cicák egyáltalában nem mutattak semmiféle társas kötődést, sőt, a kortizoléhoz hasonlóak voltak az összefüggések. Ez azt jelenti, hogy az alapvetően magányos életmódú állatoknál e hormon más hatással bírhat, mint a társas állatoknál. Könnyen lehet, hogy az egy helyre került macskák egyszerűen nem tekintettek csoporttársként a velük összezárt fajtársakra.
Jelenleg csak két héten át vizsgálták a cicákat, ezért úgy vélik a japán szakemberek, hogy érdemes ennél hosszabb idejű, több hónapos követéses vizsgálatot is végezni majd, hogy az is kiderüljön, miként változnak ezek a tényezők az együtt töltött idővel.
Az azonban bizonyosnak tűnik, hogy a macskák alacsony tesztoszteron- és kortizolszintje tette lehetővé a csoportos együttélést, ám a magasabb oxitocinszinttel párhuzamosan társaságkerülővé váltak ezek az állatok.