Óriásmarabu élt a törpe floresi ember mellett

Az óriás marabu (Leptoptilos robustus) a gólyafélék közé tartozó madár volt, s mintegy 1,8 méter magasra nőtt. A fajt a tudomány számára már 2010-ben leírták, ám akkor még úgy vélték a szakemberek, hogy röpképtelen lehetett. Egy új, a Royal Society Open Science folyóiratában publikált vizsgálat alapján azonban képes volt a levegőbe emelkedni a minden ma élő marabunál nagyobb, 16 kilós tömegű állat. A korábban a Liang Bua barlangban talált négy eredeti csontja mellé most 21 újabbat sikerült feltárni, amelyek elemzése teljesebbé tette a madárról eddig alkotott képet.

A barlang, amely egy folyó közelében van s gyakran volt benne víz is az áradások nyomán, kellemes, hűvös menedéket jelenthetett az egykori állatvilág számára. Ez magyarázhatja azt, hogy találtak itt floresi ember, komodói varánusz, keselyű, és marabu csontokat is, ezek a fajok mind kihasználhatták a barlang nyújtotta húsevési lehetőségeket, akár aktív vadászattal, akár a dögök elfogyasztásával. Ehették például a szintén a sziget különleges élővilágát képviselő törpeelefántok (Stegodon florensis insularis) maradványait. A marabuk csontjain se ember általi vágásnak, se a komodói varánuszok harapásának nem látták eddig nyomait, így, legalábbis az eddig megtaláltak nem vadászzsákmányként kerültek a barlangba.

A madár szárnycsontjainak elemzése alapján arra jutottak, hogy az állat több mint valószínű, hogy tudott repülni a hatalmas termete ellenére. A felszállást követően a marabu a mai rokonaihoz hasonlóan a felemelkedő légáramlatokat kihasználva termikelt és feltehetően energiatakarékosan, vitorlázva repült, amikor csak tehette. A marabuk egykor hatalmas területen éltek, a jégkorszakban szárazabb, szavanna jellegű területet teljesen belakták Kelet-Afrikától egészen Északkelet-Kínáig, beleértve az indonéz szigetvilágot pl. Jáva és Flores szigeteit. E lelőhelyeken a madár közelében igen gyakori volt az ormányosok, az emberfélék és a keselyűk előfordulása is, valószínűsíthető, hogy ezek az állatok egy nagy, közös életközösséget alkothattak. A kutatók úgy vélik, az indonéz szigetek utolsó menedékként szolgálhattak ezeknek a hatalmas gólyaféléknek, amelyek talán pont a törpeelefántokra szakosodók voltak.

A Liang Bua barlangban talált állati csontoknak csupán 1 százalékát teszik ki a marabucsontok, de a megvizsgált darabokról már kiderült, hogy öt állatot képviselnek: legalább 1 felnőtt hím, és vagy két felnőtt nőstény, vagy két, még nem teljesen kifejlett hím, továbbá két kisebb termetű felnőtt nőstény csontjaiból tevődnek össze. A kutatók szerint azonban valószínűleg ennél több óriásmarabu lehetett a barlangban, együtt a floresi emberrel, és a már említett állatfajokkal.