Így járult hozzá a rágás az evolúciónkhoz

A rágás energiaköltsége befolyásolja azt, hogy mit érdemes megenni, mi az az étel, amelyből a rágással több energiát tudunk kinyerni, mint amennyibe maga a folyamat kerül. Ez különösen addig volt fontos kérdés, míg a főzéssel el nem jutottunk oda, hogy az ételeink jó része könnyen rághatóvá vált.

Mintegy 260 millió éve kezdtek el rágni az elődeink, azonban a speciális, oldalirányú rágó mozdulatok s az ehhez szükséges fogak csak az emlősök sokféleségével együtt terjedtek el, s feltehetően hozzá is járultak ahhoz, hisz így többféle táplálékból meríthettek energiát az állatok. Különösen a növényi táplálék esetében létfontosságú annak megfelelő felaprítása ahhoz, hogy a benne lévő energia hozzáférhetővé váljon. A rágás fontosságához nem fér kétség, és sok kutatás foglalkozott is azzal, hogy milyen erővel, hogyan lehet jól rágni, azonban meglepően kevés mérte fel a rágás energiaköltségét. Egy új, a Science Advances folyóiratban közzé tett tanulmány ezt a kérdést járta körül, evolúciós szempontok alapján.

Fura kísérletben vizsgálták meg a fentieket: 21 alanyt egy buborékszerű sisakba zártak, amely mérte az ember által felhasznált oxigént és a kilégzett szén-dioxidot, miközben energiamentes, illat- és ízanyagokat nélkülöző rágógumit rágtak. A gázanyagcsere jól jelzi az energiafelhasználást, és ennek méréséből kiderült, hogy a lágyabb rágó rágásához 5 százalékkal kevesebb energiára volt szükség, mint a keményebbéhez. Ha ez nem is nagy különbség, de hosszú távon jelentősnek mondható. Persze az emberelődök nem rágót, hanem az ételeiket rágták, főként a főzést megelőző időkben, és a nehezebben rágható ételek fogyasztása több időt is vett igénybe. Ha elődeink annyit rágtak, mint pl. egy orangután, akkor ez akár a napi energiafelhasználás 2,5 százalékát is meghaladó erőfeszítést jelenthetett. Nyilvánvaló, hogy minél rágósabb ételt fogyasztottak, annál több energiát is vitt el a rágás. A mért eredmények azonban meglepőnek tűntek, mivel a szakemberek se nagyon gondolták, hogy mérhető lesz a rágásra fordított energia.

Azzal, hogy a fogazatunk és az állkapcsunk az étrendhez és a hatékonyabb rágáshoz alkalmazkodva fejlődött, evolúciós előnyt jelenthetett, hisz így másra lehetett fordítani az energiáinkat.

Az Australopithecus állkapcsa jóval izmosabb, rágófogainak felülete a mienknél négyszer nagyobb volt, s feltehetően sokkal több energiájukba került az élelmük megrágása. Az emberszabású majmok napi 4,5 – 6,6 órányi idejüket rágással töltik, mi csupán naponta kb. 20 percet, mivel különösen puha ételeket eszünk, a mezőgazdaságnak, az eszközeinknek és a főzésnek köszönhetően. Ne feledjük, a mezőgazdaságban ma előállított termények több évezrednyi nemesítés eredményei, és ennek során elődeink törekedtek a könnyebben kinyerhető, vagyis a minél kevésbé rostos táplálékra. (Érdemes összehasonlítani egy, a kertünkben termett sárgarépát a réten növekvő vadmurok gyökerével!)

Az elődeinket érintő pontos számítások még váratnak magukra, de a most elvégzett vizsgálat alapot teremt annak megértéséhez, hogy miként formálta az elődeink fogainak, állkapcsának és étrendjének alakulása a fajunkat.