Az ősvilági Pompeji lábnyomai, ahogy még sosem láttuk

A világhírű ipolytarnóci őslénylelőhely 120 évre visszatekintő kutatástörténete napjainkban a legmodernebb 3D képalkotó eszközökkel folytatódik.

Valamikor hosszú évmilliókkal ezelőtt, egy szubtrópusi erdőséget átszelő folyó árterének finom, iszapos felszínén állati nyomok egész kavalkádja rajzolódott ki. A folyam egy forgalmas szakasza volt ez, kedvező hely lehetett mindenféle szerzet számára, amely épp szomját akarta oltani, a kisebb madaraktól az orrszarvúakon át a hatalmas ősormányosokig. Igazi semleges zóna, amely fegyverszünetre kényszeríti még a legádázabb ragadozókat is, legalábbis, amíg a szomjúság alább nem hagy. A fövenyen csak úgy gyűltek az itt megforduló állatok lábnyomai, keresztül-kasul, mígnem kusza hálózattá alakultak a puha homokban. Ekkor tört ki mennydörgő robajjal a közelben eddig szunnyadó gigantikus vulkánok egyike. Mire kisebb földmozgások kíséretében megérkezett az első finom hamufelhő, az állatok már árkon-bokron túl jártak. Hátrahagyott lábnyomaikat azonban végül már semmi nem tudta eltüntetni, a kitörés második hullámában irdatlan sebességgel érkező roppant tufaáradat ugyanis az egész területet betemette. Később, a nyomokat jótékonyan elfedő riolittufa-takaró kovasavas oldatai leszivárogtak a homokkőbe, örök időkre konzerválva, a természet emlékművévé varázsolva az utolsó pillanatok szinte minden parányi részletét.
A kivételes domborműveket rejtő homokkőlapok, emberöltőkre szabott elménk számára felfoghatatlanul sokáig, bő 17 millió évig szunnyadtak a föld alatt. Egészen addig, amíg 1900-ban a selmeci bányászati akadémia tanára, Böckh Hugó meg nem jelent diákjaival a nógrádi Ipolytarnóc határában, nagyjából olyan célból, amit ma terepgyakorlatnak neveznénk. Egy gigászi méretű kovásodott óriásfenyő révén ugyanis a geológusok körében már évtizedekkel korábban ismert volt a falu melletti Csapás-völgy. A csoportból valaki megpillantotta a miocén korszak népes állatseregletének lábnyomaitól hemzsegő réteglap egy apró, napvilágra került részletét, és innentől nem volt megállás. A kezdetekben feltárt lapokból néhányat rövid időn belül a Magyar Királyi Földtani Intézet palotájába szállítottak, amelyek látványától aztán a fiatal Tasnádi Kubacska András egy életre az őslénytan hatása alá került. A hazai tudományos ismeretterjesztés ikonikus alakjaként ismert tudós szívügyének tekintette a tarnóci lelőhelyet, így mindamellett, hogy életművének jelentős hányadát tette ki a Csapás-völgy elsüllyedt világának feltárása és publikálása, a 20. század közepén kimagasló része volt annak egyre sürgetőbb védetté nyilvánításában is.
A nyolcvanas évektől kezdve aztán Kordos László vezetése alatt zajlottak felbecsülhetetlen értékű munkálatok a nyomok rendszertani besorolását illetően, amelynek során nemzetség és faj szinten is sikerült beazonosítani a lelőhely ichnofosszíliáinak egy számottevő részét. A természetvédelmi terület végül 2008-ban, a Nógrád-Novohrad Geoparkhoz való csatlakozással egy nagyszabású korszerűsítésen mehetett át, így az elképesztő mennyiségű, több mint 2000 ősi életnyomot magába foglaló, egyetlen összefüggő területen tanulmányozható leletegyüttes mára egy világszínvonalú, jól felszerelt és interaktív bemutatóhelyen kalauzolhatja el a látogatókat az idő szédítő mélységébe.
Az ismeretterjesztés mellett természetesen a kutatások is tovább folynak, hiszen a lelőhely kiemelkedő fontosságú a tudomány számára: nem egy átlagos nyomfosszíliás rétegfelszínnel van dolgunk, hanem egy közel teljes ősi ökoszisztéma példátlan épségben fennmaradt nyomainak egész hálózatáról, amely mind az egyes állatfajok mozgásának, viselkedésének elemzéséhez, mind a fajok közötti összefüggések paleoökológiai értelmezéséhez szolgál kulcsfontosságú információkkal. Éppen ez a tökéletes állapot az, ami életre hívta az ipolytarnóci nyomokkal kapcsolatos kutatások új generációját. Ezek az ichnofosszíliák ugyanis sokkal épebbek, részleteikben pedig sokkal gazdagabbak annál, mint amit a mi saját emberi szemünk még érzékelni képes. Eljött hát az idő, hogy az utóbbi években hatalmas fejlődést produkáló 3D képalkotás technikája is kivegye a maga részét a munkából.
A Magyar Természettudományi Múzeum, a Bükki Nemzeti Park és a miskolci Herman Ottó Múzeum munkatársai 3D szkennerek segítségével a szem felbontóképességének többezerszeresére tudták nagyítani a lábnyomokat. Ennek köszönhetően olyan részletek tárultak fel, melyek korábban rejtve maradtak még a legszakavatottabb tudósok tekintete előtt is.
Az ipolytarnóci lelőhelyen megfigyelhető lábnyomok többsége szabad szemmel is jól kivehető, azonban ez nem mondható el a területről kimutatható kisszámú ragadozó emlősöktől származó nyomokról. Ezek a nyomok igen sekélyek, szabad szemmel szinte alig kivehetőek, ami annak tudható be, hogy a ragadozó emlősök lopakodó járása során a talp a legtöbb esetben csak kismértékben nyomódik le a talajra. A kutatás során használt 3D szkennerek segítségével 0,01 milliméteres felbontásban tudtuk vizsgálni ezeket a sekély nyomokat, így megfigyelhetővé váltak olyan részletek is, melyek ez idáig nem voltak ismertek – foglalta össze a kutatás fő célkitűzését Dr. Botfalvai Gábor, a Magyar Természettudományi Múzeum Őslénytani és Földtani Tárának vezetője.
A kutatócsoport a munka során nem csak a már ismert ichnofosszíliákat tanulmányozta, de új nyomokat, sőt, egész nyomsorozatokat is felfedezett az eljárásnak köszönhetően. Ezek közül többet is olyan ősállat hagyott hátra, amely rettegett látogatója lehetett a prehisztorikus itatónak.

A grizzly medvék testméretét is meghaladó nagytestű ragadozó emlősök korábban mindössze egyetlen, töredékes nyom alapján voltak ismertek az ipolytarnóci lelőhelyről, azonban a lábnyomos homokkőpad 3D szkennelése során számos hasonló lábnyomot fedeztünk fel, melyek morfológiai tulajdonságai arra utaltak, hogy ezek nagy valószínűséggel az Amphicyonidae családba tartozó, 500 kilogrammos testtömeget is elérő medvekutyáktól származhatnak. Az új leletanyag vizsgálatából származó eredmények nagymértékben bővítették a tudásunkat ennek a több millió évvel ezelőtt kihalt élőlénycsoportnak a testfelépítéséről és a járásmódjáról – összegezte a kutatás során felfedezett lábnyomok jelentőségét Magyar János, az ELTE TTK Őslénytani tanszékének doktorandusza.
A medvekutyafélék felettébb népes, de már régen kihalt családjának első tagjai valamikor 42 millió évvel ezelőtt, az eocén közepe táján jelentek meg Észak-Amerikában, majd néhány millió évvel később Európát is meghódították. A ragadozó emlősök rendjén belül ez volt az egyik első olyan család a földtörténet során, amelynek egyes nemei kifejezetten nagy testméretet értek el. A mai kutyafélék és medvefélék is a ragadozó emlősök rendjéhez tartoznak, ennek ellenére nincs szorosabb rokoni kapcsolatuk a medvekutyákkal, azok ugyanis a ragadozó emlősök evolúciójának egy olyan külön ágát képviselik, amelyek jóval a mai formák megjelenése előtt letértek a maguk külön útjára.
A kutatók a modern eszközökkel vizsgált, valamint az újonnan felfedezett nyomokkal kapcsolatos eredményeiket a Historical Biology című tudományos folyóiratban tették közzé.

Az ipolytarnóci lábnyomok 3D szkennelésének egy másik pozitív hozadéka, hogy az így alkotott 3D modellek digitális változata mostantól bárki által elérhető, nem csak a nemzetközi paleontológus szakma, hanem az őslénytan iránt érdeklődő nagyközönség számára is. A kutatás során készített 3D modelleket a más hasonló tudományos projekteknek is helyet biztosító Skechfab weboldalán lehet megtekinteni. Mivel évtizedünk úgy alakul, hogy a legkülönfélébb, mindenki által ismert okok miatt egyre nehezebb és egyre költségesebb személyesen utazni, az ipolytarnóci lábnyomok nagy felbontású digitális modelljeinek közkinccsé tétele hatalmas szolgálat a tudomány számára.
A 3D szkennelt felszínek publikálásával a területen végzett szakmai munka nagy része elhanyagolhatóvá válik, mely egyrészről kedvez a lábnyomos felszín mai állapotának fenntartásában (kevesebb helyben történt mérés és így kevesebb mechanikai beavatkozás), másrészről lehetővé teszi, hogy a kutatók az ipolytarnóci lábnyomokon (a világ bármely pontjáról) tudományos munkát végezzenek anélkül, hogy a területre látogatnának, hozzájárulva a lelőhely nemzetközi tudományos körökbe történő integrálódásához – foglalta össze Dr. Szolyák Péter, a Herman Ottó Múzeum igazgatója a kutatás nemzetközi jelentőségét.
Szarvas Imre, az Ipolytarnóci Bemutatóhely vezetője és a megjelent publikáció társszerzője évek óta nagy energiákat fordít arra, hogy az odalátogató érdeklődők minél többet megtudjanak az ipolytarnóci lábnyomok őslénytani jelentőségéről és az ott folyó kutatás szerepéről. A többezres látogatószámot elérő bemutatóhely azonban nem csak egy ismeretterjesztő célú, tömegeket vonzó épületkomplexum, hanem egy tudományos kutatólaboratórium helyszíne is, ahol már több évtizede magas színvonalon jegyzett kutatómunka folyik.