Egy halban dobogott a legősibb ismert szív

Egy 380 millió éve élt páncélos őshal testében dobogott egykor a ma ismert legősibb megkövült szív.

Az ausztrál Flinders Egyetem számolt be arról a halszívről, amelyre egy Nyugat-Ausztrália államában előkerült kövületben bukkantak rá. A nyugat-ausztráliai Kimberley-régió kövületekben rendkívül gazdag Gogo-kőzetformációjából előkerült halakat a lelőhely neve alapján gogo-hal néven emlegetik, és a páncélos őshalak közé tartozott. A késői devon időszakban, kb. 380 millió éve élt állat a korabeli zátonyok lakója volt, és mintegy fél méternyire is megnőtt, erőteljes állkapcsa, nagy szemei, borotvaéles fogai voltak, s állkapcsa felépítésének köszönhetően nála nem sokkal kisebb állatokat is képes volt elfogyasztani, kora félelmetes ragadozója lehetett. Számos anatómiai újítása hasonlóvá tette a mai cápákhoz e halakat.
A Science folyóiratban közzé tett felfedezés annak köszönhető most, hogy a hal egy igen jó állapotban fennmaradt példányának 3 dimenziós formáját megőrző szívét azonosították egy kövületben, s mellette az állat gyomrát, beleit és máját is, azaz olyan lágyrészeket, amelyek csak egészen különleges körülmények közepette maradnak ránk kövületként. A kutatók rendkívül részletgazdag képet kaphattak a belső szervekről a neutron-mikrotomográfia és szinkrotronos vizsgálatok révén. Az állat szíve S alakú volt, két kamrából állt, s a kisebbik kamra helyezkedett el felül. A kutatók szerint a korai gerincesekben ezek a tulajdonságok igencsak fejlettnek számítottak.
„Az evolúciót gyakran aprócska lépések sorozataként képzeljük el, ám ezek az ősi kövületek arról árulkodnak, hogy időnként nagyobb ugrás volt az állkapocs nélküli és az állkapcsos halak közt. Ezeknek a halaknak szó szerint a torkukban dobogott a szívük, közvetlenül a kopoltyúik alatt – pont ahogy a mai cápáké” – magyarázta Kate Trinajstic professzor, a Curtin Egyetem szakembere, a kutatás vezetője. A leletek különleges bepillantást nyújtanak a fej és a nyak evolúciójába abból az időszakból, amikor az állkapocs kialakult – vagyis a saját testünk szempontjából is igen fontos pillanatról tanúskodnak.
„Először láthattuk együtt e primitív állkapcsos hal összes szervét, és különösen meglepő volt, hogy nagyon sokban hasonlítottak hozzánk” – mondta Trinajstic professzor. „Voltak azonban igen fontos különbségek is. A hal mája nagy méretű volt, és, ahogy a mai cápák esetében is, ez az állat lebegését elősegítő tulajdonság volt.” A kutató hozzátette, néhány ma élő csontos hal esetében az úszóhólyagból fejlődött ki a tüdő, ám a most vizsgált páncélos őshalkövületekben egyáltalán nem találták nyomát sem a tüdőnek, ez pedig arra utal, hogy e szerv később, a többi evolúciós újítástól függetlenül alakult ki.
John Long, a Flinders Egyetem professzora, akinek a nevéhez a most vizsgált kövületek nagy részének felfedezése is fűződik, elmondta, hogy igen fontosak e leletek az emberhez vezető evolúciós út megismerésében. A szakember 38 éve vizsgálja a Gogo-formáció rendkívül gazdag kövületeit, ám e rengeteg tapasztalata ellenére is azt mondta: „A lágyrészek felfedezése ezekben a halakban egy paleontológus álmát jelentik.”
A Gogo-formációban eddig feltárt elképesztő ősmaradványok különlegességét az jelenti, hogy a lágyrészek igen jó állapotban, 3 dimenziós formában maradtak fenn – a legtöbb esetben, ha marad is valami nyomuk e szerveknek, az kilapítottan marad ránk. Találtak már itt korábban megkövült izmokat, embriót is. Mindezeket a felfedezéseket azok a modern vizsgálati technikák teszik lehetővé, amelyeket néhány évtizede még nem ismertünk. Emellett e kövületek kritikus evolúciós időszakot is képviselnek az állkapocs kialakulásának idejéből. Long professzor úgy véli, érdemes volna a rendkívüli lelőhelyet mindezek miatt a Világörökség listájára előterjeszteni.