Nélküle nem tudnánk, ki volt Samu, az előember

Ma már kevesen vannak olyanok, akik autodidakta úton érnek fel választott hivatásuk csúcsára: az 1914. november 3-án született Vértes László ezek egyike volt. A középiskola után az 1930-as évek elején ugyan beiratkozott a budapesti orvoskarra, ám az egyetemet anyagi okból két év után kénytelen volt félbehagyni. Ezután hihetetlenül változatos szakmákban próbálta ki magát: volt akrobata, könyvtáros, segédmunkás, könyvkereskedő, de közben egyre több időt töltött barlangkutatással. A második világháború után éppen ez a hobbi vált kenyérkereseti forrásává, amikor a Magyar Nemzeti Múzeum barlangfelügyelőségének vezetője lett, és e minőségében irányította a solymári Ördöglyuk, majd az aggteleki Baradla feltárását.

Az 1940-es évek végétől több ásatást irányított (Istállós-kő, Mély-völgy, Aggtelek), de az őslénytankutatás helyett a régészet kezdte mindinkább érdekelni. A múzeum föld- és őslénytani osztályáról átkerült a történeti osztályra, ahol ősrégészként találta meg hivatását. Az ehhez szükséges ismereteket a gyakorlatban: barlangi ásatások során szerezte meg. A tudomány iránti elhivatottságát a kortársak oly nagyra becsülték, hogy 1963-ban neki jelezte Pécsi Márton földrajzkutató, hogy a vértesszőlősi mésztufabányában őskori tűzhelynyomokat és eszköz formájú kavicsokat talált. Közép-Európában ez volt az első ilyen komplex leletegyüttes.

Persze innentől szerencse is kellett ahhoz, hogy Vértes 1965-ben ráleljen az őskori közösség hulladékdombjára és abban egy 350 ezer éves előember nyakszirtcsontjára, amely igazi kuriózumnak bizonyult, ez Európa egyik legidősebb előember-lelete. A paleontológus Samunak keresztelte, mivel megtalálásakor, augusztus 21-én Sámuel napja volt. Samu a Homo erectus (magyarul: felegyenesedett ember) faj késői képviselője (teljes latin neve Homo erectus seu sapiens paleohungaricus), átmenetet képez a még csak felegyenesedő előember és a már értelmes, eszközhasználó ősember között.

Különös azonban, hogy Samu tarkócsontját a hajdani előember-közösség hulladékdombján találták meg. Lázár István szociográfus, aki akkoriban újságíróként felajánlotta, hogy autójával a külföldről érkező antropológus-szakértőt elfuvarozza Vértesszőlősre, fültanúja lehetett annak, amint a két tudós azon tanakodik: „hogy ha Sámuel tarkócsont-darabja a hulladékdombon hevert — „lerágott csontok” között —,, akkor vajon ő volt-e az, aki evett, avagy őt ették? Lehetséges, hogy nem is lakója volt e táborhelynek, hanem csak zsákmánya az itt lakóknak? Hogy az előember „emberevő” — precízírozzuk : „előemberevő” — volt, az szinte bizonyos. Az viszont kérdéses, hogy táplálékul szolgált-e neki a „szűkebb rokonság” is, vagy a zsákmányoló esetleg számottevően más — más törzs vagy más fajtabéli is lehetett, mint az, akinek a maradványai előkerültek a hulladékból… ?”, emlékezett vissza Lázár (a Valóság folyóirat 1970. májusi számában, amikor Vértes László: Kavics Ösvény – a vértesszőlősi előember regénye című műve megjelent).

Vértest az ilyen beszélgetések további feltárásokra sarkallták, olyan ütemben próbált haladni, mintha csak érezte volna, hogy már nem sok ideje maradt hátra. Folyamatosan hadakozott az anyagi forrásokért, illetve a meg nem értés ellen, valószínűleg ez a többszörös túlfeszítettség is okozta, hogy 1968. augusztus 20-án váratlanul elhunyt. Óriási érdeme, hogy halála előtt sikerült kijárnia: a vértesszőlősi leletanyagot ne szállítsák Budapestre, a Nemzeti Múzeumba, hanem helyben építsenek neki bemutatóhelyet: ez a nagy népszerűségnek örvendő Vértesszőlős Őstelep.