Milyen anyagokat használtak a balzsamozáshoz az egyiptomiak?

A holtak balzsamozása talán a legismertebb dolog, ami az ókori Egyiptomról eszünkbe jut, egy új felfedezés, amelyről a Nature hasábjain számoltak be, jelentősen kibővíti e szokásról meglévő tudásunkat. Egy német vezetésű nemzetközi kutatócsoport a mumifikálás kémiai nyomait tárta fel, egy Szakkarában talált balzsamozó műhely leletei alapján. A felfedezésről a müncheni Ludwig-Maximillian Egyetem (LMU) számolt be.

A műhelyre, amelyet időszámításunk előtt 6-7. század során használtak, 2016-ban bukkantak rá, és az itt talált edényekből sikerült most a kutatóknak a különböző anyagmaradványokat megvizsgálniuk. A szakemberek szerint hatalmas szerencse volt, hogy ilyen állapotban találtak az edényekre, amelyeket ráadásul feliratoztak egykori használóik, sőt, némelyiken az is szerepelt, mire kellett használni a tartalmát.

„Jól ismertük ezeknek a balzsamozáshoz használt összetevőknek az elnevezéseit, amióta megfejtették az egyiptomi írásokat, ám egész eddig csak találgatni tudtunk arról, hogy az egyes nevek pontosan miféle anyagot is takartak” – magyarázta Susanne Beck, aki a feltárásokat vezette.

Az egyes edényekbe ivódott maradványok kémiai elemzése számos meglepetéssel is szolgált. Ilyen pl. az egyiptomiak által „antiu” néven nevezett anyag, amelyet általában mirha vagy tömjénként szoktak fordítani. Az öt, e felirattal ellátott edény anyagmaradékain végzett gázkromatográfiás elemzésekből azonban kiderült, hogy szó nincs erről: az anyag egy speciális keverék volt, amelyben cédrusolaj, ciprusolaj, állati zsiradékok szerepeltek. Biztos tehát, hogy – legalábbis a szakkarai balzsamozók – nem mirhát vagy tömjént használtak ezen a néven.

A másik rejtélyes anyag a „sefet” volt, amelyet a hét szent olaj egyikeként, de ismeretlen összetételűnek írtak le eddig. A felirata szerint 3 edény is ezt tartalmazta a műhelyben, és ezek elemzéséből kiderült, hogy kettőben ciprusolaj és állati zsiradék, egyben pedig a Fülöp-szigeteken honos kanárifa, mai illatszerekből elemi néven ismert gyantája és valamiféle kérődző állat zsiradéka volt. (A kutatók azt hozzátették, hogy teljesen nem lehet kizárni az afrikai kanárifa gyantáját sem, de az összetétel inkább az ázsiai fafajéra utal.)

A feliratok és a beazonosított összetevők alapján most először derült fény arra, hogy az egyes testrészek balzsamozásához mit is használtak. Például pisztáciagyantát, vagy épp ricinusolajat csakis a fejhez használtak, a méhviaszt a hashoz. Egyes összetevőket melegítés után használtak (a hőkezelés okozta átalakulást felismerték a molekulákon a kutatók), a bitument és a méhviaszt a gyolcsok kezelésére alkalmazták.

A leginkább meglepő azonban az volt, hogy számos anyag egyáltalán nem egyiptomi volt, hanem a Mediterráneumból, sőt, a trópusi Afrika és Délkelet-Ázsia tájairól származott. Ez utóbbi volt a már említett elemi, és a dammar nevű gyanta. Találtak olívaolajat, méhviaszt, a Holt-tengerről származó bitument (ezt az anyagot természetes felszíni előfordulásának köszönhetően nyerték ki és használták évezredeken át). Számos gyantafélét antimikrobiális hatása miatt használtak, az elemi pedig illata miatt került a keverékekbe.

A leletek a felismert összetevőkön túl a nagy távolságú kereskedelem bizonyítékaként is igen fontos adalékkal járultak hozzá az ókori Egyiptom kutatásához.