Az éghajlat és Amerika benépesítése

Az Oregoni Állami Egyetem ismertette a PNAS folyóiratban közzé tett kutatási eredményt, mely szerint nem meglepő, hogy az embercsoportok mozgását a klímával összefüggésbe lehet hozni, és ez mindkét kérdésben elősegíti, hogy megtaláljuk a helyes választ. A fő kérdés, hogy a kontinens belsejében lévő jégmentes folyosón, vagy épp a csendes-óceáni partvidéken zajlott-e a délre vándorlás – a bizonyítékok egyre inkább ez utóbbi mellett állnak.

A kutatók azt vizsgálták meg, mikor voltak kedvezőek a klímaviszonyok a parti vándorláshoz, s két alkalmas intervallumot találtak: 24500-22000 éve, illetve 16400-14800 éve. Ezekben az időszakokban a jégmentes nyári szezon és a partokhoz tapadó téli tengerjég kimondottan könnyebbé tehette a vándorlást.

Ahhoz, hogy a partok mentén délre jussanak az emberek, nem volt mindegy, milyen volt a szárazföldi jégtakaró és a tengerjég kiterjedése, s ezzel összefüggésben az, hogy miféle tengeráramlatok uralták a parti vizeket. A modellszámítások és a partközeli tengerfenékről vett üledékfuratok adatainak elemzése szerint a Kordillerákat borító jégtakaró visszahúzódásával egyre több édesvíz jutott az óceánba, ez pedig felgyorsította a part menti tengeráramlatokat – amelyek azonban észak felé igyekeztek. Ez értelemszerűen nem segíthette elő a déli irányú vándorlást a partvidék tájképét uraló szigetek között. Épp ezért arra jutottak, hogy a tengerjégnek lehetett segítő szerepe a téli időszakban délre jutni, míg a nyári, a jég olvadásával járó időjárás a parti, szárazföldi vándorlást segítette. „A tengerjég viszonylag sík felületű és igencsak stabil, ha hozzá van tapadva a partvonalhoz, így lehet rajta gyalogolni, illetve fókákra vadászni is, ezzel pedig a tél túlélhető” – tette hozzá Summer Praetorius, a kutatás vezetője. „Úgy tűnik, a tengerjég nemhogy hátráltatta, hanem inkább elősegítette a délre jutást, sokkal könnyebben járható felszínt nyújtott az emberek számára, mint a szárazföldi jégtakaró hasadékokkal teli gleccsereit keresztező út, vagy a tengeráramlatokkal ellentétes irányú evezés.”

Bár nem nagyon tudjuk, miként alkalmazkodhattak a jégkor végi körülményekhez az egykori Beringia lakói, és valószínűleg ezek a sok ezer éve élt emberek nem rendelkezhettek még olyan kifinomult módszerekkel, mint a mai inuitok, ám logikusnak tűnik, hogy telente a sok energiát adó (vastag hájú) tengeri emlősökre, pl. fókákra vadászhattak. A téli tengerjég pedig pont ezeket az állatokat nyújtotta „tálcán” azoknak az embereknek, akik több ezer évet töltöttek el a sarkvidéken és feltehetően jól megismerték az ottani élet lehetőségeit. A tengerjég összeköttetést biztosított a ma már vízzel borított egykori parti szigetvilág részei közt (ezeken talán régészeti leletek is lehetnek), és egyúttal kerülőt is biztosított, ahol a szárazföldön nem átjárható, földrajzi akadályok voltak.