Ősi halgyík a sarkvidékről

A halgyíkok olyan őshüllők voltak, amelyek elődei egyszer már „kimásztak” a szárazföldre, lábakat növesztettek. Az új élőhely meghódításába eddigi elképzelésein szerint beleszólt azonban a perm végi hatalmas kihalás: a 252 millió évvel ezelőtti esemény a bolygónk legnagyobb kihalási hulláma volt, melynek során a tengerekből számtalan ragadozó eltűnt. Valószínűleg ezen megüresedett ökológiai fülke csábíthatta vissza a vízbe a halgyíkok elődeit, a kihalást követően. A Current Biology folyóiratban bemutatott új felfedezéssel valószínűleg át kell gondolni ezt az eddigi elméletet.

Az Uppsalai Egyetem számolt be arról a felfedezésről, amely szerint Svalbard (korábban használatos nevén Spitzbergák) területén svéd és norvég paleontológusok rábukkantak a halgyíkok eddig ismert legősibb képviselőjére. A maradvány 11, a halgyík farkából való csigolyából áll, ám ezek a csigolyák igencsak árulkodóak. A kutatók CT segítségével 3 dimenziós képet alkottak az egyik csigolyáról, és összehasonlították annak részleteit a később élt, már igencsak elterjedt halgyíkokéval. Bár eleinte ellentmondásosnak tűnt a kőzet kora miatt, hogy valóban halgyík csigolyák legyenek ezek, a részletes vizsgálat bebizonyította, hogy már ugyanolyan jól alkalmazkodott ez az ősi állat a vízi életmódhoz, mint a fiatalabb geológiai korokban élt halgyíkok. A csigolyák növekedése is azt mutatta, hogy a vízi életmóddal járó gyorsabb anyagcsere már ekkor is jellemezte ezeket az állatokat. A csigolyaméret alapján az egykori halgyík mintegy 3 méter hosszú lehetett, a korabeli óceán csúcsragadozói közé tartozhatott.

A maradványok a Sassenfjorden déli partján lévő területen kerültek elő, ahol a kis vadászkunyhók közelében egy gyors folyású folyócska vágja át az ősi kőzetekből felépült hegyeket, feltárva a 250 millió éve még a tengerfenéken elhelyezkedett üledéket. Ahogy a folyócska a könnyebben erodálódó iszapkő réteget eltakarította, szabaddá váltak azok a mészkő konkréciók (összetömörödött kőzetgumók), amelyek a kövületeket tartalmazzák. Ezek úgy keletkeztek, hogy az egykori tengerfenékre lesüllyedt, elpusztult állat teteme körül meszes kiválás kezdett kialakulni, amely aztán fokozatosan bevonta a tetemet, megőrizve annak alakját is.

A kutatók az ősi halgyík maradványain túl csontos halak és különleges, krokodilszerűnek látszó kétéltűek kövületeit is azonosították. A terület igen gazdag tengeri élővilág maradványait őrizte meg a triász korai időszakából.

A halgyíkot tartalmazó kőzet geokémiai elemzése igazolta, hogy azok kb. 2 millió évvel a nagy kihalás után keletkeztek, vagyis a bennük lévő kövület kb. 250 millió éves lehet. Ennek hatására azonban felmerül: lehet, hogy nem is a nagy kihalás során megürült ökológiai fülke késztette arra ezeket az ősi gyíkokat, hogy visszatérjenek a tengerekbe, hanem inkább túlélői voltak a kihalásnak? Az óceánokban zajló evolúció üteme alapján az a valószínű, hogy legalább egyes csoportjaik már a perm végi kihalás előtt visszatértek a vízbe, s a kihalási hullám ahhoz járulhatott hozzá, hogy egyre sokszínűbbé vált és elterjedt ez az állatcsoport.