Miért alakulnak ki hasonló tulajdonságok a megszelídített állatoknál?

Egy ausztrál kutatópáros a Proceedings of the Royal Society B folyóiratban olyan új elmélettel állt elő, amely nemcsak az állatok háziasítása, de az ember „ön-háziasítása” kérdésére is választ ad. A kutatást a The Conversation hasábjain ismertették a szakemberek.

A háziasítás legfontosabb változása az, hogy állataink kezessé, szelíddé váltak, vad őseiknél nyugodtabb természetűek, ezért hosszú évtizedeken át feltételezték a szakemberek, hogy a szelíd egyedek továbbtenyésztése hozta magával az egyéb változásokat. (Ezt erősítették azok a ma már jól ismert kísérletek, amelyeket Beljajev végzett rókákkal az egykori Szovjetunióban – lásd a videóban, lentebb.) Ezek az egyéb változások azonban nem igazán jelentenek előnyt számunkra: így a kisebb, törékenyebb koponya, kisebb fogak, rövidebb orr, kisebb agy, eltérő színű kültakaró. Ráadásul egyes háziállatok számos ilyen tulajdonságot hordoznak (pl. a kutyák), mások alig néhányat (pl. tevék).

Egészen érdekes azonban, hogy nagyon hasonló változások következnek be az ön-háziasítás során, amelyre talán a bonobókat hozhatjuk példaként, vagy a városlakóvá vált rókákat, de mi magunk, emberek se vagyunk mentesek ezektől a jelektől – magyarul, a háziasítási szindróma megértése az emberi evolúciót is érthetőbbé teszi.

Az új kutatási eredmények azonban másról árulkodnak, mint a puszta szelídség szelekciós hatása. Egyrészt a Beljajev-féle rókák már eleve nem voltak vadak, ugyanis egy kanadai rókaprémfarmról vásárolta őket a szovjet tudós, ez pedig megkérdőjelezi, hogy a háziasítással járó tulajdonságok mennyire voltak már részeik a kísérletek kezdetekor. Emellett volt egy hasonló, de ketrecben tartott patkányokkal végzett kísérlet, amelyben szó sem volt szelíd állatok kiválasztott továbbtenyésztéséről, mégis spontán szelídebbekké váltak lassanként, generációról generációra. Ekkor mindössze azt mérték fel, miként hat a fogságban tartás a patkányokra – míg az első generáció rettegett az ember jelenlétében, addig a sokadik generációt egyáltalában nem zavarta már, ha a közelben volt az ember. Ez a kutatók szerint arra utal, hogy nem szükséges az emberi kiválasztási szándék, pusztán a házi jellegű környezet hatására elindulnak a domesztikációt jelző változások.

Mire is gondoltak a kutatók? A házi körülmények eltérnek a vad körülményektől abban például, hogy nincsenek ragadozók, így az ezek ellen kialakult tulajdonságokra nem lesz szükség. Emellett a párzásért zajló versengés is erősen korlátozottá válik, ezért az ehhez kötött vad tulajdonságok is eltűnnek. A háziállat rendszeresen kap enni, így a táplálkozáshoz, anyagcseréhez kapcsolt egyes tulajdonságok is megváltoznak, ezek pedig kihatnak a növekedésre.

Ezek együttesen, számos különböző folyamatba beavatkozva okozzák a tapasztalt átalakulást, nem pedig az, hogy szelídebb állatokat válogatunk a továbbtenyésztéshez. Négy különböző módon is beavatkozunk a háziasítás során: kevesebb harc a hímek közt a párválasztás során, a nőstények kevesebb hím közül választhatnak, megbízható élelemforrás és ragadozóktól védett környezet, eltérő stressz-szint az anyaállatokban, ami befolyással van az utódok egészségére és túlélésére.

Az ember (vagy épp a bonobó) ön-háziasítása során az egyik legfontosabb lépésnek az tűnik, hogy az utódokról közösen gondoskodtak az anyák, ez extrém stresszel járt (nincs olyan anyuka, aki ne aggódná magát félholtra, amikor először hagyja magára a gyerekét az óvodában), ám megtanultunk együtt élni e stresszel, s ebből számos előnyt is kovácsoltunk. Szintén fontos volt az élelem megosztása, a ragadozók elleni közös fellépés, amelyek közösségi lényekké formáltak minket – más fajok esetében eltérő tényezők is szerepet játszanak, persze. Egyszóval, nem szabad túlzottan leegyszerűsíteni az elképzeléseinket arról, hogy mitől vált egy állat házivá, s mitől vált az ember is azzá, aki lett.