A neonhalak jobbak nálunk sorban állásban
Ha egy szűk kijáraton kell elhagyni egy helyszínt, a legtöbb szárazföldi állat úgy viselkedik, mint egy halom szemcsés anyag: összezsúfolódik és dugót okoz.
Az, hogy miként tudunk egy szűk kijáraton át kijutni például egy lángoló épületből, kutatások sokaságának tárgya, mivel világszerte rengeteg példa szemlélteti, mennyire nem vagyunk ebben jók. Ugyanez igaz a kevésbé éles helyzetekre is, mint egy buszra felszállás, vagy egy áruházi pénztárnál sorban állás, tülekedünk, lökdössük egymást, s ezzel nagyban rontjuk az áthaladás hatékonyságát. Tudományos kutatások is bizonyítják, minél jobban sietünk kifelé, annál lassabban tudjuk elhagyni a helyszínt, s ez nemcsak az emberekre, az állatokra, hanem a szemcsés anyagokra is igaz. Eddig egyedül a hangyáknál figyeltek meg hatékonyabb áthaladási módszert.
Francia kutatók nemrég a neonhalak (Paracheirodon innesi) kijáratnál „sorban állás” során tanúsított viselkedését vizsgálta. A Scientific Reports folyóiratban bemutatott eredményeik szerint arra jutottak, hogy sokkal jobbak nálunk ezek az apró állatkák, ha a sorukra kell várni. Sekély vízben, a hal méretének megfelelő nyíláson kellett áthaladniuk az állatoknak, miközben a nyílás felé terelgették őket. Különböző méretű nyílásokkal vizsgálták a helyzetet, 30 neonhalból álló csoportokban. A halak, ha nagyobb volt a nyílás, logikus módon hamarabb átjutottak rajta, mint a kicsike nyíláson. Azonban a nyílás méretétől függetlenül minden egyes külön alkalommal egyforma tempóban tették ezt, vagyis minden hal ugyanolyan gyorsan került sorra, mint társai, nem alakult ki dugó a nyílásnál. Ebben kivételt csak az utolsó pár hal jelentett, amelyek kissé lassabban mentek át a nyílásokon, minden egyes esetben.
A halak ugyan mindig összegyűltek a nyílás körül, mikor menni kellett, ám nem értek egymáshoz, tartották a távolságot társaiktól. Ez a kutatók szerint egyszerűen azt jelzi, hogy a neonhal sorban állt a nyílásnál – ebben hasonlítottak a hangyákra, de nagyon nem hasonlítottak a dugót okozó, összezsúfolódó emberre vagy a birkára. A halak akkor is automatikusan tartották egymástól a távolságot, ha szükséghelyzet volt, mi emberek (és számtalan más állat) viszont mintha egészen megfeledkeznénk erről hasonló szituációban.
Bár az emberi természetet (vagy egy birkanyájét) valószínűleg nem lehet észérvekkel könnyen megváltoztatni, de például az automata járműveink, vagy különböző feladatokat ellátó robotcsapatok mozgásának tervezése során figyelembe lehet venni a neonhalnál is tapasztaltakat. Jó volna persze, ha mi is tanulnánk a halaktól, és így nem taposnánk halálra egymást egy-egy meneküléses krízishelyzet során.