Alternatív gyepek

A globális vízkrízis egyik súlyosbító tényezője a locsolt, folyamatosan nyírt pázsit fenntartása. E zöld színű ökológiai sivatagok nemcsak rengeteg vizet igényelnek, hanem gyomirtókkal, rovarirtókkal is kezelik őket, környezeti szempontból nem tartoznak a fenntartható dolgok közé. Úgy tűnik azonban, egy új divat van születőben: a fű helyett lóhere alkotta kerti gyep – számolt be a nationalgeographic.com.

Akik már ilyen gyeppel rendelkeznek, számos pozitív dologról számolnak be. Egyrészt egyszerűbb a fenntartása, nem igényel olyan sűrű nyírást, másrészt nem kell locsolni sem úgy, mint a füvet. Ezzel a kerttulajdonos nemcsak vizet, pénzt és energiát takarít meg, hanem a kertje szénlábnyoma is kisebbé válhat.

Számos kerttulajdonos és kerttervező is igyekszik alternatívát keresni a fű helyére, mivel szerencsére egyre többek számára világossá válik, hogy az nem fenntartható egy aszályokkal, hőhullámokkal tarkított világban. Azonban ezek az új, környezetbarát gyepek nemcsak lóheréből állhatnak, hanem a helyi környezeti körülmények figyelembe vételével sás, moha vagy vadvirágos rét egyaránt kerülhet a pár centis pázsit helyére.

Még az olyan, 250 éve pázsitként „üzemelő” helyeken is hajlandóak a váltásra, mint a Cambridge-i Egyetem egyik gyepe. Az egykori pázsitos területen 2019-ben rengeteg vadvirág magját vetették el, és az eltelt 4 év alatt a rétté vált terület élettel telt meg. Amellett, hogy 3,6-szorosára nőtt a növény- és állatfajok száma, több védett élőlény is megjelent a területen.

Az efféle vadabbra váltást különösen a fiatal, környezettudatosabb generációk vállalják fel. A lóheréből álló gyepek azonban kielégítik a szigorúbb települési előírásokat is, és a szomszédok se szólhatják meg azt, akinél fű helyett hasonlóan kis termetű lóhere zöldell a kertben. A legelterjedtebb lóherefaj a fehér here, amelynek széles a környezeti tűrőképessége, ráadásul a beporzók számára is rengeteg nektárt termel. Különösen városokban rendkívül nagy segítséget jelent ez a nektárra szomjas méheknek és más rovaroknak. Emellett a lóhere pillangósvirágú, ami azt is jelenti, hogy a gyökerén nitrogénkötő baktériumok élnek, vagyis „műtrágyázza” is a saját talaját.

A sásos és mohás kertek szivacsként magukba szívják a csapadékot, és sokáig megtartják a vizet, bár e növények leginkább csak az árnyékos, nedvesebb helyeken élnek meg, ám különösen jók olyan helyekre, ahol például nagy az árvízveszély.

Lehet fokozni persze a kertek biológiai sokféleségét azzal, ha a cambridge-i példát követve vadvirágossá varázsoljuk a területet otthonunk körül. Ehhez az őshonos növényeket kell segíteni, akár ültetéssel, akár csak azzal, hogy nem irtjuk ki, amit a madarak vagy a szél elvetett.
A magasabb növényzet jóval hűvösebben is tartja a környezetet, mint a pár centis pázsit, ez pedig a méhlegelőkön túli érv amellett, hogy a közösségi területek, parkok is inkább vadvirágos rétekre hasonlítsanak. A városi hősziget hatást (ami miatt a nyári éjszakák olyan elviselhetetlenül melegek maradnak a nagyvárosokban) nagyban ellensúlyozza a növénytakaró, és ha parkosítunk, akkor az őshonos növények felé igyekezzünk terelni a város döntéshozóit.