Ez lehetett a valaha élt legnehezebb állat

A ma élő legnehezebb állat a kék bálna, azonban úgy tűnik, megdőlhet az eddig öröknek vélt rekordja. Míg egy kék bálna 100-150, extrém esetben 200 tonnát nyomhat, a Peruban feltárt, közel 40 millió éve élt őscet akár 340 tonna is lehetett (bár a testhosszát tekintve kisebb volt). Az állat ennek köszönheti tudományos nevét is: Perucetus colossus, vagyis kolosszális perui cet. A becslések szerint az állat még a híresen hatalmas argentinoszaurusznál is háromszor nehezebb lehetett.

A Nature folyóiratban bemutatott felfedezésről a nemzetközi kutatócsoportot vezető Pisai Egyetem számolt be. A mai cetek és delfinek egy ősét képviselő maradványokat a dél-perui Ica-sivatagban találták. A becslésekhez először az állat (csak részlegesen feltárt) csontvázának tömegét határozták meg, ez 5-8 tonnának adódott, ami duplája a kék bálna csontváztömegének. A Perucetus legkönnyebb csigolyacsontja is több mint 100 kilós volt, így nem volt egyszerű a feltárás és a vizsgálat sem! Emiatt a kutatók a további vizsgálatokhoz a csontokról rendkívül részletes 3 dimenziós digitális másolatokat készítettek (3D strukturált szkenner segítségével). E módszer tette azt is lehetővé, hogy igen pontos becsléseket készítsenek az állat csontvázának tömegéről, majd a teljes testéről. Enélkül a szakemberek nem tudták volna rekonstruálni a Perucetus külsejét és életmódját sem.

Az őscet hatalmas mérete azt is bizonyítja, hogy a cetfélék körében legalább két külön alkalommal kialakult az óriási termet: a viszonylag közeli múltban a sziláscetek kialakulása során, és mintegy 40 millió éve, a Basilosauridae család (nevük ellenére emlősök) elterjedése során.

Az új faj csontjainak titáni mérete a Perucetus legelképesztőbb tulajdonsága, ám a rekonstruált teljes csontváz tömege is igen különleges. Ez annak köszönhető, hogy az állat csontjainak igen nagy a sűrűsége – ehhez némiképp hasonlót a jelenkori tengeri tehenek, szirének csontjaiban láthatunk. Ezek a mai állatok sekély tengerekben élnek, és a nagy csontsűrűségük ballasztként szolgál számukra ahhoz, hogy a tengerfenéken lévő élelmükért lemerülhessenek.

A mai cetfélék körében nem ismert ez a jelenség. A Perucetus esetében valószínűleg a perui partok közelében igen erős áramlatok és hullámverés ellensúlyozására alakulhatott ki ez a különleges alkalmazkodás. Ez azt is jelenti, hogy az állat feltehetően a tengerfenéken kereste eleségét, más tengeri gerincesek tetemét, ahogy azt néhány ma élő nagy termetű cápa is teszi.

A leletek korának meghatározásához a kőzetrétegben, a lelet közelében talált vulkáni hamuból, illetve a kőzetben talált tengeri egysejtűekből indultak ki. Ezek alapján a Perucetus 37,84-39,8 millió éve, az eocén kor idején élhetett. Ez volt az a kor, amikor a mai cetek ősei, amelyek szárazföldi állatok voltak, tengeri életmódra váltottak. A kőzetrétegekben talált további ősmaradványok segítségével azt a környezetet is el tudjuk már képzelni, ahol a Perucetus élt. A mai sivatagos jellegű partok helyén ekkor egy nagy tengeröböl húzódott, ezt rengeteg tápanyag, valamint gazdag élővilág jellemezte.

A Perucetus első csontjaira még 13 évvel ezelőtt bukkant rá Mario Urbina, a perui őslénykutatás élő legendájának köszönhető, hogy a sok éven át tartó munkálatokat siker koronázta. Urbina felismerte, hogy a ma sivatagi terület rendkívül gazdag gerinces ősmaradványokban. Az elmúlt 15 évben pisai kutatók is segítették perui kollégáikat, hogy jobban megismerjék az Ica-sivatag őslénytani örökségét. Számos rendkívüli felfedezés köthető e csapathoz, többek közt a cetfélék evolúcióját illetően is.