Így élték túl a trilobiták a környezeti krízist

A Kaliforniai Egyetem (Riverside) számolt be arról, a kollégájuk, Nigel C. Hughes paleontológus részvételével végzett a kutatásról, amelynek eredménye a Proceedings of the Royal Society B folyóiratban jelent meg a közelmúltban. A szakemberek munkájukban kiderítették, hogy miként voltak képesek védekezni a trilobiták a ragadozóik ellen, és miként élhették túl az ingadozó oxigénszintet.

A trilobiták – magyarban régebben a háromkaréjú ősrák néven válhattak még ismertté – ízeltlábúak voltak, azok egy teljesen eltűnt fejlődési ágát képviselték, de nem voltak a rákok elődei, vagyis nem ősrákok.

Több mint 20 ezer ősi trilobitafajt ismerünk, amelyeket különböző külső jegyeik alapján lehet elkülöníteni, például a testük középső részét alkotó szegmensek száma alapján, amely fajhoz kötötten állandó volt.

Volt azonban egy fajuk, a 429 millió éve élt Aulacopleura koninckii, amelynek 18-22 közt változott e szegmenseinek száma. „Munkatársaimmal úgy láttuk, igen fura ez a faj. Nem értettük, miért volt változékony az Aulacopleura teste, és miért állandó a többi kortársáé.” – mondta Hughes. A kutató szerint ez olyan furcsaság, mintha az egyes emberek eltérő számú csigolyákkal születnének.

Arra gondoltak a kutatók, hogy talán az állat önvédelmét segíthette e különös tulajdonság. Kiderült a vizsgálatokból, hogy a kérdéses trilobita úgy össze tudta göngyölni a testét, ahogy pl. a jól ismert gömbászkák. A farkukat teljesen a fejük alá tudták hajtani, így a lágy és sérülékeny testrészeiket megvédték. Az Aulacopleura esetében modellezéssel arra jutottak, hogy amelyiknek 18-nál több torszegmense volt, az képtelen volt erre a mozdulatra. Ez azt jelentette, hogy a még kifejletlen egyedek tudtak így védekezni, de a felnőttek már nem. Mi előnye származhatott akkor a fajnak a több szegmensből? Tovább dolgoztak a kutatók a modellekkel, és arra jutottak, hogy akkor használhatta ki e védekezési lehetőséget az állat, ha a farokrésze túlnyúlt a fején. Ezzel egészen minimálissá vált az a rés, ahol hozzá lehetett volna férni a lágy testrészeihez, így gyakorlatilag számukra sem veszett el e védekezési módszer.

Minek kellett akkor mégis oly sok szegmens ennek a trilobitának? A kutatók egy korábbi munkájukban, kiváló állapotú kövületek mikroszkópos vizsgálatával már kiderítették, hogy a lábak ekkor a légzőszervvel is együtt fejlődtek. Gyakorlatilag az állat lába tőben kettévált, és a felső ága kopoltyúvá, az alsó járólábbá alakult. Vagyis, ha több szegmense, ezzel több lába volt egy trilobitának, akkor több kopoltyúja is, és így javult az oxigénfelvétele (a tor minden egyes szegmensével járt egy lábpár). Ez az Aulacopleura számára előnyt jelentett, mert így a tengerfenéken maradhatott akkor is, amikor csökkent az oxigénszint, és a többi állatnak a sekélyebb, több oxigént tartalmazó vízbe kellett húzódnia, a ragadozókkal együtt. Ez segíthette a túlélését a változó környezetben.