A repülő hüllők két lábon járó őseiről mesél egy új kövületegyüttes

Az összetett élet történetének középső szakaszát, a 252-től 66 millió évvel ezelőttig tartó mezozoikumot a hüllők korának is nevezzük. Nem véletlen, az élővilágban mindmáig a leghatalmasabb veszteségeket okozó perm végi kataklizma után a sauropsidák csoportja viharos gyorsasággal foglalta el a megüresedett ökológiai fülkéket, majd a közel 190 millió éven át tartó középidő során káprázatos sokféleségben népesítették be a bolygó különféle zugait.
Az első valójában röpképes gerinces állatok is ebből a csoportból kerültek ki: a pteroszauruszok – többé-kevésbé a dinoszauruszokkal egy időben – a triász időszak második felében, jó 230 millió évvel ezelőtt jelentek meg az élet színpadán. Sőt, kihalásuk is összhangban van a jórészt szárazföldi életmódot folytató dinoszauruszokéval: a repülő hüllők képviselői a kréta végi kisbolygó-becsapódást megelőző üledékes kőzetekben mutatják meg magukat utoljára. Létezésük hosszú évmilliói alatt a pterosauriák kládja is pompázatos változatosságig jutott. Mindamellett, hogy szárnyfesztávolságuk skálája a 25 centimétertől a 10-12 méterig terjedt, fosszíliáik olyan groteszk formavilágot vonultatnak fel előttünk, hogy néhány nemük esetében csak ámulunk, miként hozhatott létre a természet ilyen alakú lényeket. Vannak csoportjaik, ahol a testhez képest szélsőségesen megnyúlt csőrnek, valamint a különös fejdíszként funkcionáló koponyanyúlványoknak köszönhetően az állatnak hosszabb a feje, mint a teste, és mérnökök számolgatják, hogyan lehetett képes ez a bizarr szerzet egyáltalán a levegőbe emelkedni.
A pteroszauruszok testfelépítése kiváltképp eltér hát az összes egyéb hüllőétől. Többek között ez is az oka annak, hogy a kutatók zavarba ejtően keveset tudnak arról, pontosan honnan, mely rendszertani csoportból ágazott ki az eget meghódító sauriák nagy családja. A triász időszak hüllői közül mindeddig nem került elő olyan fosszília, amely a szárazföldi és a repülő életmód közötti átmenet egyértelmű jeleit viselte volna magán. Az könnyen megállapítható a repülő hüllők maradványaiból, hogy lebenyes szárnyukat a mellső végtag negyedik ujjának elképesztő mértékű megnyúlásának köszönhetik, olyan kövületek azonban máig nem kerültek elő, amelynél ennek a bizonyos ujjnak egy átmeneti formája is tetten érhető lenne. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már azért is hálát mondhatunk, hogy egyáltalán vannak pteroszaurusz fosszíliáink. Ennek oka, hogy ezek az állatok a madarakhoz hasonló módon adaptálódtak a repülő életmódhoz, ami többek között csontjaik üregessé válásához vezetett. A minél alacsonyabb testtömeg eléréséhez könnyed vázszerkezetre volt szükség, ezt pedig úgy érték el, hogy idővel csontjaik fala elvékonyodott, és a belső teret hajszálnyi erekből álló, hálózatos szerkezet töltötte ki, így tartva meg a csontok stabilitását. A különösen specializálódott fajok esetében ez odáig fajult, hogy csontjaik külső fala is hártya vékonyságúvá vált. Mivel ezek a törékeny szerkezetű csontok az állat pusztulása után hamar az enyészetté váltak, nagyon nehezen maradtak fenn az üledékes képződmények többségében. Nem csoda hát, ha foghíjas a tudásunk a pteroszauruszok fejlődési vonaláról!
Ettől függetlenül vannak azért fosszilis jelöltek a szárnyas hüllők közös őseire vonatkozóan. Figyelemre méltó alaktani hasonlóságot véltek felfedezni a korai pteroszauruszok, valamint néhány kisebb méretű, két lábon járó triász időszaki hüllő csontjai között, és noha még mindig az elméletek ingoványos talaján állunk, idővel egyre megbízhatóbb képet kapunk erről az eredettörténetről.

Nemrégiben a Brazília déli részén elterülő Paraná-medencében, a Santa Maria kőzetformáció 233 millió éves, gerinceskövületekben rendkívül gazdag vöröses rétegeiben Dr. Rodrigo Müller, a Santa Maria Állami Egyetem biológia professzora egy alig egy méteres hosszúságú őshüllő részleges csontvázára bukkant. A töredékes koponyaelemek, a nyaki és háti csigolyák, valamint a végtagtöredékek a vizsgálatok alapján mind ugyanahhoz az egyedhez tartoztak. A Müller professzor vezette nemzetközi kutatócsoport részletes elemzésnek vetette alá az ígéretes csontfosszíliákat, eredményeik pedig, melyeket a napokban a Nature folyóiratban tettek közzé, felpezsdítette a pteroszauruszok eredete iránt érdeklődők közösségét. Mint kiderült, alaktani bélyegei alapján a kis hüllő kiérdemel egy teljesen új nem- és fajnevet, tudományos elnevezése Venetoraptor gassenae lett.

A csontok törzsfejlődéstani analízisére is sor került, amely lehetővé tette, hogy az állatot elhelyezzék a rokoni kapcsolatok bonyolult diagramján. És itt válik igazán izgalmassá a történet! A Venetoraptorról ugyanis bebizonyosodott, hogy az ún. Lagerpetidae-k családjába illik bele. Ez a klád már évtizedek óta ismert, vagy fél tucat nemmel képviselteti magát több kontinensről is a késő triász kőzetek fosszilis anyagában, és noha egyértelműen két lábon járó állatokat foglal magába, alaki bélyegeik alapján nagyon közel állnak a pteroszauruszokhoz. Sokáig vita tárgya volt, hová sorolják őket, és bár néhány évvel ezelőttig úgy tartották, a dinoszauruszok korai formáinak tekinthetők, az elmúlt évtizedben néhány jobb állapotú lelet feltárásával, új fajok leírásával és régi példányok újraértékelésével 2020-ban már kijelenthették: a Lagerpetidae-k inkább a Pterosauromorpha kládba, azaz a pteroszaurusz-alakúak közé tartoznak. Fontos lépés volt ez, ugyanis mindaddig nem volt egyértelmű, hogy a pteroszauruszok a dinoszauruszok egy oldalágának számítanak, vagy annál korábban ágaztak le róluk. A ma általánosan elfogadott nézet szerint a dinoszauruszok és a pteroszauruszok közeli rokonok ugyan, de már azelőtt kettévált ez a két ág, mielőtt a pteroszauruszoknak szárnya nőtt volna.

A Venetoraptor gassenae rekonstrukciója.

Forrás: Caio Fantini

A Venetoraptor gassenae feltárt csontfosszíliái (CAPPA/UFSM 0356).

Forrás: Müller et al., 2023.

Az újonnan felfedezett brazíliai Venetoraptor tehát a pteroszauruszok fejlődésének egy fontos, korai állomását mutatja, amit a szaknyelv prekurzornak hív. Egy olyan előfutárt tisztelhetünk benne, amely annak ellenére, hogy nagy valószínűséggel nem közvetlen ős, csak egy oldalági rokon, sok ismerettel szolgálhat a tudomány számára arról, hogyan nézhettek ki a röpképes hüllők ősei. A most fellelt fosszíliaegyüttes ráadásul a Lagerpetidae hüllők olyan testrészeit is megőrizte, amelyek a csoport korábban feltárt maradványaiból nem voltak ismertek. Ilyen például a fog nélküli csőr, vagy az arányaiban nagy méretű, sarlós karmokban végződő mellső végtag.
Mindezek a tulajdonságok arra engednek következtetni, hogy a Venetoraptor egy a korai dinoszauruszok által is benépesített gazdag ökoszisztéma versenyzője közül, egy magasabb szinten specializálódott hüllő volt. Nem tudjuk pontosan, mire használta sarlós karmait, talán fára is mászott vele, vagy csak a prédát ragadta el velük, mint a későbbi ragadozó dinoszauruszok. Egy valami azonban tisztán látható, ha a Venetoraptort a többi Lagerpetidae-kövület mellé helyezzük: a pteroszauruszok előfutárai egy formában rendkívül gazdag csoport tagjai voltak.
Dr. Müller úgy fogalmazott: „a Venetoraptor egy paradigmaváltó leletegyüttes. Ha ránézünk ezekre a teljesen egyedi idomokra, lehetetlen nem arra gondolni, micsoda változatosság vár még ránk a későbbi felfedezések kapcsán.”