Dorombolhatott a kardfogú macska

A kardfogú macska (Smilodon fatalis) a jégkori Észak-Amerika egyik csúcsragadozója volt, talán a legismertebb jégkori ragadozó. Egy új kutatásban az ősmaradványokban megtalált nyelvcsontokat vizsgálták meg, és ez alapján derítették ki, vajon milyen hangra volt képes az ikonikus ősállat.

A macskafélék két csoportra oszthatóak: a párducformák (ide tartoznak a klasszikus nagymacskák, mint a tigris és az oroszlán) és a macskaformák (ebbe tartozik a kanapén alvó cirmosunk, de a hiúz, a puma vagy a gepárd – lásd a videóban lentebb). Az első csoport üvöltéséről ismert, ők képtelenek a dorombolásra. A második csoport kiválóan dorombol, de nem tud üvölteni. Mindez a nyelvcsontjuk (os hyoideum) felépítése miatt van így, ezzel pedig elvileg a múltban élt macskafélék esetében is meg tudjuk határozni, melyik képességet birtokolták, persze ehhez az is szükséges, hogy ezek a különösen finom kis csontocskák fennmaradjanak. Az Észak-Karolinai Állami Egyetem kutatói egy újonnan, a Journal of Morphology szakfolyóiratban publikált kutatásukban azt tárták fel, vajon milyen hangokra voltak képesek a jégkori Amerika nagymacskái.

„Míg az embernek csak egy nyelvcsontja van, a doromboló macskák 9, az üvöltő macskák pedig 7 ilyen, egymáshoz kapcsolódó kis csonttal rendelkeznek” – magyarázta Ashley Deutsch, a kutatás vezetője. Mivel a kardfogú macskák csak 7 ilyen csonttal rendelkeztek, ezért eddig úgy vélték a szakemberek, hogy ők is az üvöltők közé tartozhattak. Azonban a ma élő macskák anatómiai jegyeivel összevetve már távolról sem tűnik ilyen egyértelműnek az összefüggés.

Maguk a csontok nem vesznek részt a hangadásban ugyanis, és soha senki nem bizonyította be még a csontok száma és a hang típusa közti funkcionális kapcsolatot, ez inkább amolyan tudományos legenda. A kutatók most a La Brea kátránytavaiban rendkívül nagy számban megtalált kardfogú macska nyelvcsontokat vizsgálták meg (összesen 105 példányt), és összehasonlították azokat mai nagymacskák – oroszlán, tigris, leopárd és jaguár – nyelvcsontjaival.

A kardfogúaknak valóban csak hét részből álló nyelvcsontjuk volt, ám az egyes részek alakja és mérete eltért a nagymacskákétól, sőt, az egyes darabok alakja sokkal inkább a doromboló macskafélékére hajaz, csak épp nagyobbak. Azok a csontok, amelyek az üvöltőkből hiányoznak, úgy tűnik, sokkal kevésbé fontosak. A kutatók szerint, ha ezek a hiányzó csontok fontosak lennének a hangadásban, akkor a közvetlenül mellettük lévőknek eltérővé kellett volna alakulniuk a két macskatípusban. Ez azonban nem így van, gyakorlatilag ugyanolyanok az üvöltő és a doromboló macskákban is! Eltérőek viszont azok részei a nyelvcsontnak, amelyek a hangszalagokhoz közeli régióban vannak, és ez alapján a kutatók arról vannak meggyőződve, hogy e régió számít csak, nem pedig a csontok száma.

Így pedig a kardfogú macska sokkal inkább a doromboló „cicusok” közé tartozhatott, mint az üvöltőkhöz. Azonban nem lehetünk biztosak ebben sem, mivel a kardfogú egyébként mindkét macskacsoport bizonyos tulajdonságaival rendelkezik, és továbbra sem világos egészen, miféle anatómiai szerepe van a nyelvcsontnak a hangadásban. Mivel a hangképző szerv számos olyan lágy, porcos elemből is áll, amelyek nem őrződnek meg a kövületté válás során, ezért extra nagy kihívás bármilyen valós összefüggést feltárni.

A kutatók szerint az is elképzelhető, hogy se nem üvöltött, se nem dorombolt, hanem valami egészen másféle hang kiadására volt képes a kardfogú macska. Annyi bizonyos azonban, hogy igen öblös hangja lehetett a kardfogúnak. „Az a leginkább valószínű, hogy e csontok mérete a kiadott hang magasságával függ össze” – magyarázta Deutsch. „Bár a kardfogú macska nem volt olyan nagy, mint a legnagyobb mai macskafélék, a nyelvcsontjai lényegesen nagyobbak bármelyik ma élő rokonáénál, így valószínűleg mélyebb volt a hangja, mint a mai tigriseké vagy oroszlánoké.”

Mivel a nyelvcsontok nem csatlakoznak a csontváz többi részéhez, ezért a különféle csontmaradványokból vagy múzeumi csontvázakból gyakran kihagyták őket – ezzel pedig erősen korlátozták azt, hogy átfogóan vizsgálni lehessen őket. Annak ellenére, hogy régóta sejtett az összefüggés a macskák hangadásával, a mostani kutatás az első, amelyben részletes mérésekkel összehasonlították a macskafélék nyelvcsontjait.