Kiderült, miért szeretik a macskák annyira a tonhalat

Egy új kutatásban arra találtak választ, hogy a sivatagi eredetű macskák miért is rajonganak annyira a tonhalért, vagyis általában a halakért és tengeri herkentyűkért, a Chemical Senses szakfolyóiratban közzé tett kutatást a Science mutatta be.

A vizsgálatokban arra jutottak: a macskák ízlelőbimbói képesek az ötödik fő íz, az umámi érzékelésére, ez pedig a húsokra és a halakra jellemző. Abban pedig nincs semmi furcsa, hogy egy kizárólagos húsevő állat, mint a macska elsődlegesen a húsfélék ízét, vagyis az umámit érzékeli. Azonban a vizsgálatok azt is feltárták, hogy a cicák ízlelőbimbói különösen ráhangolódtak a tonhalban nagy mennyiségben meglévő molekulákra, ez pedig megmagyarázza a rajongásukat ezért a halért. A felfedezés segítheti az állateledel-gyártókat, illetve hozzájárulhat, hogy a macskák számára kevésbé rossz ízű tabletták készülhessenek.

A macskának fura az ízérzése, az édeset például egyáltalán nem érzi, hiányoznak belőle azok a fehérjék, amelyek ezt lehetővé tennék. Ebben azonban nincs sok csodálkozni való, mivel a húsokban nincsenek cukrok. Az evolúció pedig gyakran megszünteti azokat a dolgokat, amelyek feleslegesek a szervezet számára. A cicáinknak még a keserű íz érzékelésére szolgáló receptorból is kevesebb van, mint nekünk, ez viszont minden kizárólagos húsevő állatra jellemző.

Az ember esetében két gén közösen segíti elő az umámi íz érzékelését: Tas1r1 és Tas1r3, ezek kódolják azt a fehérjét, ami az ízlelőbimbóinkon az umámi ízt adó molekulákkal össze tud kapcsolódni. Az már korábban kiderült a cicáinkról, hogy a Tas1r3 aktív az ízlelőbimbóikban, de a másik gén kapcsán eddig nem voltak információik a szakembereknek.

A vizsgálatához egy, a kutatástól független okból elpusztult kandúr ízlelőbimbójából vettek mintát, majd elemezték annak génjeit, és ez beigazolta: mindkét, az umámi szempontjából fontos gén aktív az ízlelőbimbóban. Magyarul: a cicák rendelkeznek azzal a molekuláris eszközzel, ami az umámi érzékeléséhez szükséges. Azonban, amikor az ember ugyanilyen érzékelőjének fehérjéivel összehasonlították a macskáét, jelentős különbségre bukkantak.

Az ember esetében az ízlelőbimbón egy ponton az umámit kitevő glutaminsav és az aszparaginsav összekapcsolódva kelti az umámi érzetét. Azonban a macskáknál ez a pont, ahol az összekapcsolódás megtörténhet, egy mutációval rendelkezik. Felmerült a kutatókban: akkor lehet, hogy mégse érzik a cicák az umámit?

Kísérletekbe kezdtek: biotechnológiai módszerekkel olyan sejttenyészetet állítottak elő, amelynek felszíne a macska umámi-receptorát tartalmazta. Ezután ezeket a sejteket számtalan aminosavnak tették ki, és miután reagáltak a sejtek, ebből megbizonyosodhattak, igenis érzik az umámit a cicák. Amíg az embernél a két aminosavnak elsőként össze kellett kapcsolódnia és azután váltotta ki a közös molekula az ízt, amit azután a nukleotidok felerősítettek, addig a cicáknál a nukleotidok aktiválták az érzékelő receptorokat, és az aminosavak erősítették. Vagyis teljesen ugyanazt a hatást érték el, ám fordított sorrendben.

A vizsgálatok utolsó fázisában 25 cicán is tesztelték a felfedezést. Minden cica kapott két tál vizet, amelyek egyikében különféle aminosavak és nukleotidok kombinációi voltak, a másikban pedig tiszta víz. A cicák azokat a tálakat választották, amelyekben az umámihoz szükséges összetevőket találták, ez pedig nemcsak azt jelenti, hogy tényleg érzik az ízt, hanem azt is, hogy erősen vonzódnak hozzá. Ez a vonzalom különösen erős volt a tonhalban is jelentős mennyiségben fellelhető hisztidin és inozin-monofoszfát iránt, úgy tűnik, ez a cicák számára a leginkább vonzó összetételű umámi ízhatás.

A felfedezéssel olyan élelmet lehet a cicák számára előállítani, amelynek azok kevésbé tudnak ellenállni, ezt például az étvágytalan, beteg cicák esetében lehet majd jól felhasználni. Ugyanilyen hatása lehetne annak is, ha a macskák számára készülő gyógyszerekhez adnának egy kevéske umámit – ki ne szeretné, ha a féreghajtó beadása nem várostromnyi előkészületekkel járna, hanem kellemes élmény volna a cica számára is?

Az továbbra se világos, hogy az evolúció miféle tréfája révén jutottak hozzá a macskák a sivatagban a hal iránti rajongást lehetővé tevő érzékelőkhöz. Azonban az bizonyos, hogy már az ókori Egyiptomban, időszámításunk előtt 1500 évvel ábrázoltak halat evő macskát, s a középkorra a Közel-Keleten már nagy mennyiségű, a halászok által kidobott halat fogyasztottak a cicák. Lehet, hogy ez a bánásmód tolta el az ízérzékelésüket a halak irányába, és ezzel megalapozta a mára legendássá vált rajongásukat.