A nagy paradicsom-rejtély

Most először elemezték a paradicsom vad, rossz ízű, apró fajaitól kezdve a zamatos, nagy termésű kertészeti változatokig a növény teljes skáláját.

Mitől lett a borsónyi, keserű paradicsom azzá a zamatos, közkedvelt zöldséggé, amelyből nemcsak szószokat, leveseket, ételízesítőket készítünk, de nyersen, salátának is esszük? A kérdés megválaszolása nemcsak kíváncsiságunkat elégítheti ki, hanem elősegítheti az élelmiszer-biztonságot is egy változó világban.
A massachusettsi Amherst Egyetem szakemberei olyan „evolúciós szindrómát” találtak a paradicsom esetében, amely meghatározta, miféle fejlődési út vár a termésre, hogyan alakult ki színe, zamata, mérete, édessége és savtartalma. A felfedezés nemcsak a növények természetes evolúciós folyamatairól árulkodik, hanem a nemesítők kezébe is új lehetőségeket ad.
A kutatók a mai termesztett paradicsom mellett annak közvetlen ősét és számos vadon élő paradicsom-rokont is megvizsgálták. E vad paradicsomfélék Dél-Amerika nyugati régiójában honosak, sőt, vannak még a Galápagos-szigeteken élő vad fajok is, amelyeket Darwin írt el először a tudomány számára.
„A legtöbbjük apró, áfonya méretű, és éretten is zöld. Egyes fajok illata almára, uborkára vagy dinnyére hasonlít, és van, amelyiknek rettenetes az íze.” – magyarázza Jacob Barnett, a kutatás vezetője. Hogyan vált akkor azzá a finomsággá, amit szinte mindenki szeret és fogyaszt valamilyen formában?
A vadon élő termések esetében számos tulajdonság mindig együttesen fordul elő – ezeket a tulajdonság-csokrokat szindrómának nevezik a biológusok, ennek a betegségekhez csak nyelvészetileg van köze. A szindróma görög eredetű kifejezés, és egymással együtt járó, együtt előforduló dolgokat jelent.
A paradicsom vad fajai esetében azonban eddig nem sikerült ezeket azonosítani – mivel eddig egy kutató se termesztette egyszerre az összes vad fajt, hogy együtt vizsgálhassa őket. Most ez megtörtént, azonban nem lett volna lehetőség rá, ha még az 1950-es években egy kaliforniai kutató, Charles Rick nem gyűjti össze a vad fajok magvait dél-amerikai útján. Most az ekkor létesült magbankból kaptak a 13 vad faj magvaiból a szakemberek.
Az így kifejlődő vad paradicsomfélék egész kis dzsungelt alkottak az egyetem melegházában! A begyűjtött terméseket és leveleket aztán megvizsgálták a kutatók. A termések különféle tulajdonságait – például cukortartalmát, savtartalmát, alakját, méretét – precízen megmérték, a levelekből pedig DNS-t vontak ki elemzésre. Megmérték az összes növény által kibocsátott illó anyagok összetételét (a paradicsom igen jellegzetes illatú, akár a termésről, akár a leveléről van szó) is.
E vizsgálatok feltárták, hogy a paradicsom íze, illata és színe együttesen előforduló tulajdonság-csokrot, vagyis szindrómát alkot, ahogy azt gyanították a kutatók – most ezt sikerült bizonyítani is. Barnett úgy mondta, a paradicsom e jelek formájában őszintén vall arról, mennyire tápanyagdús a termése. Ez pedig azt az elméletet is támogatja, hogy az állatok befolyásolják a növényi evolúciót. Az állatok megtanulják, hogy bizonyos külső jegyek (szín, alak, illat) együtt járnak a jó ízű, magas cukortartalmú terméssel, és ezt eszik, ez pedig a növényre is visszahat. A különféle termések tulajdonság-csokraira hatással van az állati választás: amelyik jó ízű, annak terjesztik a magvait, nemcsak a paradicsom esetében. Ezzel pedig befolyásuk van arra, milyen növények válhatnak uralkodóvá.
A paradicsom vad fajai esetében az apró, dinnyeillatú, zöld terméseket a kutatók feltételezései szerint kisemlősök fogyaszthatják (ne feledjük, a legtöbb emlősnek – a főemlősök kivételével – nem igazán jó a színlátása, így a paradicsom részéről felesleges lenne energiát fektetni a termés színébe). A színes vad paradicsomok fő fogyasztói és terjesztői valószínűleg a kiváló színlátású madarak. A sárga, narancs és piros színű termést hozó paradicsomok egyébként olyan területeken őshonosak, ahol az éves középhőmérséklet is magasabb.