A dingók egykor társállatok voltak

A dingók jelen ismereteink szerint kb. 3300 éve érkeztek Ausztráliába hajón, észak felől, az ember társaságában, mára azonban meglehetősen rossz hírűvé váltak, és mindennek lehet őket nevezni, csak az ember legjobb barátjának nem. Azonban régen, Ausztrália európai meghódítása előtt egészen szoros kapcsolatot építettek ki az emberekkel. Egy új ausztrál kutatásban egy Sydney közeli régészeti lelőhelyen előkerült maradványokat vizsgáltak át.

Az őslakosok körében ismert, hogy a dingó sokféle, háziállathoz méltó feladatot látott el: őrző-védő szolgálat, segítség a vadászatban, vagy épp társállati lét. Dingók beszámítottak az emberi családokba, a történetek, legendák, kozmológia részei voltak, és még az őslakos művészetben is találkozhatunk velük. Az európai hódítás azonban olyan mértékben átalakította a kontinens lakóinak életét, hogy mindebből mára semmi se maradt, csak a korábbi együttlét nyomai.

A Curracurrang nevű dél-ausztrál lelőhelyen a radiokarbonos kormeghatározás alapján 2000 évvel ezelőtt az embert és a dingót együtt temették el. Az a gondosság, amivel a dingókat a sírjukba helyezték, a korábban feltételezettnél sokkal szorosabb kapcsolatra utal az ember és a kutya között.

Bár nem minden dingónak jutott sorsául a végtisztesség e formája, ahol eltemették őket, ott pontosan, vagy szinte pontosan ugyanazokkal a módszerekkel és procedúrákkal kerültek nyughelyükre, mint az adott térségben az emberek. Számtalan lelőhelyen találhatóak dingósírok a kontinensen, azonban nem a temetkezés volt az egyetlen nyoma annak, hogy a dingók és az emberek szoros viszonyban voltak. A dingómaradványok fogain olyan erős kopásnyomok voltak, amelyek alapján az embertől kapott csontokon és más maradékokon élhettek egykor. Emellett különböző korú dingók maradványai kerültek elő, vagyis nemcsak könnyebben kezelhető, megszelídített kölykökkel éltek együtt, míg azok vissza nem tértek a vadonba az ivarérettségük idején, párzási időszakban, hanem idős állatokkal is. Az ausztrál őslakosok a dingókkal a háziasítás viszonylag korai szakaszában jártak, a szaporodásukat még nem kontrollálták, ám etették őket, és az idős, sérült állatokról szeretettel gondoskodtak – ezt súlyos sérülésekből gyógyult idős dingó maradványa is bizonyítja.

A régészeti leletek azt igazolták, hogy a dingók és az emberek nemcsak az európai hódítás időszakában éltek együtt, amint azt a feljegyzések is tanúsítják, hanem évezredes múltja van a kapcsolatnak. Azonban a kontinens legnagyobb részén a dingók a múltban is, és ma is vadállatok, így továbbra sem szabad rájuk háziasított kutyafajtaként gondolni.