Különleges holdkráterek

Elég régóta világos, hogy a különböző bolygórendszerek születése körüli kaotikus időszakokban, és néhány későbbi, gravitációs zavarokkal járó időszakban egyes égitestek kiszakadhatnak saját rendszerükből, és csillagközi útra kelhetnek. Ma már ismerünk olyan exobolygót, amely nem tartozik csillaghoz. Az elmúlt években két Naprendszeren kívüli égitestet is felfedeztünk (az Oumuamua, és a 2I/Borisov üstökös), amelyek áthaladtak a Naprendszer belső régióján, e felfedezés számos új kutatásnak adott alapot és lehetőséget. Születtek olyan számítások is, amelyek alapján feltételezhető, hogy távolról sem annyira ritkák e látogatók, mint korábban gondoltuk. A különféle becslések alapján évente 1-70 közti ilyen égitest haladhat át Naprendszerünkön. De ha még csak évente egy is jut, akkor is van annak esélye, hogy valamelyik telibe találja a Holdat.

Nemrégiben egy kutatás során azt vizsgálták meg, hogy vajon találhatunk-e olyan holdkrátert, amelyet egy Naprendszeren kívüli égitest hozott létre, és ha igen, miként. A kutatók számításai szerint 5 efféle kráternek kell lennie a Holdon, abból kiindulva, hogy az ismert csillagközi látogató égitestek gyakorisága miatt kb. 900 millió évente csapódhat egy-egy a Holdnak, illetve a Merkúrnak. A kutatók olyan tulajdonságokat vettek számba, amelyek alapján leszűrhető, mely kráterek körében érdemes keresni a Naprendszeren kívüli égitestek becsapódásával születetteket.
Olyan tulajdonságokat vizsgáltak, mint a kráterek kora, a becsapódás miatt létrejött olvadék, vagy épp a kráter elhelyezkedése. Arra jutottak, hogy azok a fiatal, kis méretű, ám nagy mennyiségű olvadékot tartalmazó kráterek a leginkább esélyesek, amelyek távol vannak a Hold sarkvidékeitől. Az efféle kráterek esetében 100-szor nagyobb esélye van annak, hogy Naprendszeren kívüli égitesttől erednek, mint a random módon kiválasztott kráterek esetében.

A legtöbb holdkráter a Naprendszer korai időszakában, az első egymilliárd évben jött létre, mivel akkor voltak olyan kaotikusak a viszonyok, amikor a kósza kisbolygók, üstökösmagok a Naprendszer belsejébe tévedtek; vagyis e kráterek öregek. Ezzel szemben a csillagközi térből érkező égitestek mennyiségét tekinthetjük állandónak, ezek akár évmilliárdok óta úton lehetnek, nem befolyásolja őket az, hogy mi zajlott a Naprendszerben.

A csillagközi objektumok igen nagy sebességgel közlekednek, a becsapódásuk is igen nagy sebességű – a becslések szerint akár több mint 100 kilométer per másodperc is lehet. Ennek hatására a kráterekben megolvadó kőzet mennyisége is nagyobb lesz a kráter méretéhez mért arányaiban.

A kráterek területi eloszlása is függ attól, hogy milyen égitesttől származik. Ez könnyen érthető, ha arra gondolunk, hogy a kisbolygóink a Naprendszer keringési síkjában keringenek, a csillagközi objektumokat viszont semmi ilyesmi nem köti.
Nehézséget egyedül az jelenthet, ha az Oort-felhőből származó hosszú periódusú üstökös becsapódási kráterétől kell elkülöníteni egy csillagközi objektumét, ezek mind a sebességükben, mind az érkezési szögükben hasonlóak lehetnek ugyanis.

Ezek a szempontok hozzásegíthetnek minket ahhoz, hogy valamikor majd a következő holdutazások során, az ezek alapján kiválasztott kráterekből kőzetmintákat hozzunk és azokat megvizsgálva nagyobb biztonsággal el tudjuk dönteni, vajon a saját Naprendszerünk szülötte, vagy egy távoli látogató hozta létre az adott krátert. Ha sikerül ilyen krátert találni, és azonosítani benne a becsapódott csillagközi égitest maradványát, az igen izgalmas tudományos lehetőséget rejtene magában.