Mire képes a HAARP

2023. november 5-én kiterjedt és igen látványos sarki fényt figyelhettünk meg hazánkban, de egész Európában, majd a későbbi órák során Kanadában és az USA területén is. Ugyanilyen látványosság volt a déli félteke megfelelő földrajzi elhelyezkedésű területein is. A látványos jelenség kapcsán szinte azonnal lábra kaptak az álhírek, amelyek szerint nem is sarki fényt láttunk, hanem az alaszkai HAARP kísérletének eredményét. Nézzük meg, mi is történt!

A tények

A naptevékenység maximumához közeledve egyre gyakoribbá válnak a napkitörések, és ezzel a sarki fények is. Mivel a legutolsó naptevékenységi maximum óta a mágneses északi pólus jelentősen közelebb került hazánkhoz, ezért a szokásosnál nagyobb eséllyel lehet tőlünk is megfigyelni e fényeket, ahogy erre 2023-ban már számos alkalommal (bár a november elejihez nem fogható erővel) is sor került. Hasonló eseményekre még remélhetőleg sokszor számíthatunk az elkövetkező 1-2 év során.

Az ionoszféra a bolygónkat körbefogó, 50 kilométernél nagyobb légköri magasságban lévő réteg, amelyben, ahogy az a nevéből következik, ionok sokasága található, ezek a napsugárzás hatására jöttek létre. Az ionoszféra felső határa gyakorlatilag a világűr. A napsugárzás az itt lévő semleges részecskékről leszaggatja az elektronokat.

A HAARP nevű rádiós kísérleti állomást 2015-ig üzemeltette az amerikai légierő kutatóközpontja, leginkább azzal a céllal, hogy az ionoszféra vizsgálatával a hadviselés számára létfontosságú navigációs és kommunikációs zavarok okait felderítsék. Ezeket a zavarokat a sarki fényeket is létrehozó napkitörések (pontosabban az általuk gerjesztett geomágneses háborgások) okozzák, a rádiózás és a sarki fények kapcsolatára már a 20. század legelején fény derült, de akkor az okokat még nem értettük.
A HAARP üzemeltetője jelenleg az Alaszkai Egyetem (Fairbanks) Geofizikai Intézete. A kísérleti telep kétféle üzemmódban szolgálhatja a kutatásokat: passzív megfigyelőbázisként, illetve aktív rádiósugárzása révén. Ez utóbbira nagyon ritkán kerül sor, leginkább amiatt, mert rengeteg energiát igénylő folyamatról van szó.

2023. november 1-jén az egyetem és a HAARP közzé tette előzetes bejelentésében, amelyet a helyi sajtó is lehozott, hogy november 4–8. között ionoszféra-kísérleteket végeznek majd. Felhívták a figyelmet arra, hogy ennek következtében az állomás kb. 500 kilométeres környezetében előfordulhat, hogy esetleg a lakosság is észlelni fogja a kialakuló mesterséges sarki fényt. Szó nem volt tehát arról, hogy utólag, a kiterjedt sarki fényeket követően „beismerte” volna az intézmény a kísérletet, hanem azt napokkal korábban előre bejelentette, ahogy eddig mindig tette! Az előzetes közleményben pontosan megjelölték azokat az időpontokat és rádiófrekvenciákat, amelyeket a kísérletben használnak – ezzel például a rádióamatőrök és a rádiócsillagászok számolni tudtak saját tevékenységeik kapcsán.

Az ilyen alkalmakkal kialakuló fénylés küllemében csak kissé emlékeztet a természetes, napkitörés eredetű sarki fényre, a mesterséges sarki fény hivatalos elnevezése rádióval elősegített légköri fénylés.

Milyen is ez a mesterséges fénylés?

A fényt szabad szemmel nem lehet látni (ehhez az emberi szem éjszakai üzemmódban túl gyenge), de csillagászati fotózásra alkalmas kamerákkal készült fényképen megjeleníthető (a linken egy amatőrcsillagász fotója látható, véletlenül elcsípett mesterséges sarki fény foltjával, 2013-ból).

A HAARP részletesen leírta, hogy a környéken élő fotósok merre és miféle kamerákkal képesek rögzíteni a jelenséget. Derengés inkább, mint fénylés, kisebb méretű felhőre, fényfoltra hasonlít. A mindössze pár perces kísérlet ideje alatt megjelenő fényfolt felvehet kissé oszlopos szerkezetet is, a mágneses erővonalakat követve – hasonlóan a klasszikus sarki fényhez. Egy korábbi, 2013-as kísérlet során nagy érzékenységű kamerával készült gyorsított felvételt (4 perc, 4 másodpercbe sűrítve) érdemes megnézni erről!

A fénylés csak a HAARP kísérleti telepe felett alakul ki, és csak addig az ideig látható, míg a rádiósugárzás tart. Emiatt az is erősen korlátozott, hogy honnan látszik. Mivel 150-300 kilométeres magasságban keletkezik e fény, ezért ennek megfelelően néhány száz kilométeres körzetből lehet észrevenni. (Itt a láthatóságot a fényképezőgépek érzékelői szempontjából kell érteni.)

Mire jó ez, egyáltalán miért van szükség a mesterséges sarki fényre?

Az ionoszféránk létezésének elméletét nagyon sokáig hagyományos rádióadások segítségével vizsgálták, maga az elnevezés 1926-ból származik. A rádióamatőrök számára ma is jól ismertek a hatásai, de az is, hogy van némi bizonytalanság abban, hogy pontosan mikor, mit lehet észlelni.

Az emberben felmerül, hogy a sarkvidékeken meglehetősen gyakori jelenségnek bőven elegendő kellene lennie ahhoz, hogy tanulmányozni lehessen. Azonban a pontos következtetésekhez, mint minden tudományos vizsgálatban, ellenőrzött környezetre van szükség, márpedig egy természetes sarki fény esetében számtalan tényezőre csak becsléseink vannak. Ezekből is sokat lehet tanulni persze, de nem minden kívánt információt tudjuk így kinyerni. Amikor mi magunk idézzük elő ezt a fénylést, a kiindulási körülményeket is ismerjük, így sokkal biztosabbak lehetünk abban is, hogy a következtetéseink helyesek.

Hogyan jön létre ez a fénylés?

Amikor a Napból, egy koronakidobódás, napkitörés következtében érkező részecskék a felső légkörbe jutnak, fizikailag összeütközve adják át az energiájukat a légköri gázoknak, ezzel gerjesztik azokat, majd késztetik fénylésre. A rádióhullámok is energiát adnak át, de sugárzásként, közvetlenül – gondoljunk csak arra, mi történik a mikrosütőbe helyezett étellel!
A kapott energiát a kérdéses részecske egy-egy foton kisugárzása révén adja le azután, e foton részét képezi annak a fénylésnek, amit mi idelenn láthatunk. A kapott energia leadására a részecskének a legtöbb esetben csak nagyon rövid időre van szüksége, ám amikor jól látható sarki fényként jelenik ez meg, akkor több másodperces is lehet ez az idő. A tőlünk is látott vörös fénylés közel két perces „türelmi idő” után jött létre, vagyis ennyi idő telt el az energia átvétele és leadása közt, ám ez igen hosszúnak számít. A gerjesztett részecskék nem képesek e gerjesztett állapotukat hosszabb ideig megőrizni, így az fizikai képtelenség, hogy órákkal a „besugárzás” után alakuljon ki a sarki fény.
Ezt az energialeadási kényszert valahogy úgy képzeljük el, mint amikor télen a kinti hidegből belépünk egy fűtött lakásba, és pár perc után már elviselhetetlenül meleg lesz rajtunk a vastag kabát, prémes sapka, ezért mielőbb levetjük. A gerjesztés ugyanígy „megizzasztja” a részecskéket!

Az ionoszférában lévő részecskék gerjesztését tehát a rádióhullámok révén is el lehet érni, ám ahhoz, hogy ez bármiféle észlelhető hatást jelentsen, csak egy kis területen és rövid ideig van lehetőség befolyásolni az ionoszférát. Ennek az az egészen egyszerű oka, hogy hatalmas energiaigényű az a rádiósugárzás, amellyel ezt megtehetjük. A HAARP egyetlen, néhány perces kísérlete során maximum 4,5 megawatt sugárzás jut az ionoszférába. Ez az energia eltörpül ahhoz képest, ami egy-egy napkitörés során kap a bolygónk, még úgy is, hogy a napkitörések javát a mágneses terünk eltéríti.
Mindemellett nincs is szükség többre, hisz ennyi idő alatt el lehet végezni azokat a méréseket, amelyek céljával a kísérletet indították.

A november eleji kísérletek során 30 másodperces rádiósugárzás-impulzusokat bocsátottak ki ugyanekkora szünetekkel. Amikor nálunk a fergeteges égi színjátékot nyújtó sarki fény volt, a HAARP egyáltalán nem működött. Ehelyett 5-én magyar idő szerint hajnali 05:30 – 06:00 között zajlott a kísérlet Alaszkában, nálunk a sarki fény pedig este, 18:00 után néhány perccel mutatta a legerősebb arcát. Amikor nálunk sarki fény volt, Alaszkában nappal volt, és semmi értelme nem lett volna abban az időpontban kísérletezni. Nemcsak azért, mert világos égen semmit se tudtak volna mérni a hatásból, hanem azért is, mert a nappali megvilágításban az ionoszféránk állapota is eltér az éjszakaitól. (Mivel a napsugárzás befolyásolja, ezért ez érthető.)

A sarki fényre szakosodott weboldalak már napokkal korábban felhívták a figyelmet a lehetőségre, miután a létrejöttéhez szükséges napkitörések kiszabadultak és elindultak felénk a bolygóközi térben. Ezeket számos műhold figyeli, hisz a napkitörések például pont a Föld körül keringő műholdakra is hatnak, illetve a bolygónkon is okozhatnak kommunikációs-navigációs zavarokat, valamint energiaellátási zavart. A HAARP célja többek közt az, hogy jobban megérthessük, miként is hatnak a hasonló események az ionoszféránkra. A legújabb elképzelés az, hogy még a magaslégköri űrszemét-visszatérést is lehet az ionoszférában létrejövő fénylések segítségével követni, és többek közt ennek a lehetőségét is vizsgálja az intézmény.

Bármennyire is szeretné azt hinni az összeesküvés-elméletekben hívő sokaság, az emberiség nem képes a természet erőit uralni, egyetlen gombnyomással befolyásolni, nagyon-nagyon kicsik vagyunk ehhez, és még igen sokáig azok is leszünk.