Szöcske ultrahanggal

A Londoni Természettudományi Múzeum mutatta be azt a felfedezést, amelyben a múzeum gyűjteményében lévő, eocén kori szöcske maradványaiból szűrtek le annak hangjára vonatkozó információkat. A szöcske egy baltikumi borostyánban alussza örök álmát, a maradványt még 1936-ban fedezték fel, azóta a múzeum raktárában volt.

A szöcskék ősei már mintegy 240 millió éve ciripelni kezdtek, szárnyaik összedörzsölésével kommunikáltak, azonban ultrahangon nem sok állat volt képes hangot kiadni a múltban sem. Bár a szöcskék az évmilliók alatt egyre magasabb hangokat adtak ki a rosszabb hallású gerinces ragadozók figyelmének elkerülése céljával, azonban ezek a ragadozók úgy 125 millió éve „utolérték” a szöcskéket e téren.

A most vizsgált 44 millió éves szöcskét megelőzték a denevérek néhány millió évvel, a kutatók szerint ez vezethette arra a már eleve magas hangon ciripelő szöcskét, hogy ultrahangra álljon át. Az ultrahangok könnyen elnyelődnek és így csak kis távolságokban hallhatóak, ezért a kutatók szerint a messzebb repkedő denevérek már nem hallották meg, hiába volt alkalmas rá egyébként a hallásuk.

Az Eomortoniellus handlirschi fajba tartozó, mára kihalt szöcske kiváló állapotban maradt fenn, a maradványáról mikroCT segítségével 3D modellt készíthettek. A modellben tökéletesen azonosítani lehetett a hangképző szervét és a lábukban lévő fület is – ez különösen szerencsés eset, mivel a kövületté válás során a vékony, törékeny lábak általában összezúzódnak. Most a gyanta finoman körbefolyta az állatot, és a száradása során megőrizte annak teljes testi épségét, belefolyt a fülébe is, így annak alakja is tökéletesen megőrződött. A szerencsés véletlen részét képezi az is, hogy e faj kis termetű – általában a kifejlett szöcskék túl nagyok már ahhoz, hogy a gyanta fogságába essenek, a fiatal egyedeknek pedig még nincs kifejlődve a fülük.

A fül alakjáról készült modell segítségével kiszámították, hogy a szöcske 30 ezer hertz körüli hangot hallhatott a legjobban (20 ezer Hz felett beszélünk ultrahangról). A hangképző szervének modellje alapján – nem túl meglepő módon – az is kiderült, hogy ugyanezen hangtartomány körüli volt a hangja is. Ez azt is jelzi, hogy az állat valóban fajtársakkal való kommunikációra használhatta a ciripelését. Azonban a hallása a jelzett régión kívül még két magasságon érzékeny volt: 60 ezer és 90 ezer hertz környékén. A szakemberek úgy vélik, ez ahhoz segítette hozzá a szöcskéket, hogy meghallják a közeledő denevért, s így elkerülhessék a vacsorává válást.

Az Eomortoniellus handlirschit követő rokon fajok már akár 100 ezer hertzes hangot is képesek voltak meghallani. A kutatók szerint csak idő kérdése, hogy a különféle múzeumi és magángyűjteményekben heverő borostyánba zárt szöcskéket valaki elővegye és a mostanihoz hasonló elemzésekkel még többet megtudhassunk a hangjuk és a hallásuk evolúciójáról.