A bolygócsírák születéséről árulkodik az Arrokoth

2019-ben repült el a New Horizons űrszonda a Kuiper-övben, tőlünk 6,6 milliárd kilométerre lévő, Arrokoth nevet kapott égitest mellett. A különleges alakú, két lebenyből álló objektum alaposan megmozgatta a kutatók fantáziáját, mivel az átrepülés során készült felvételeken túl nincs igazán sok információnk róla. Az azonban nagyon valószínű a szakemberek szerint, hogy egy bolygócsírával volt szerencsénk megismerkedni.

A Naprendszer kialakulása hajnalán a protoplanetáris korong por- és gázfelhőjéből jöttek létre az égitestek, e folyamat jelen tudásunk szerint nagyjából úgy zajlott, hogy a kisebb szemcsék nagyobb csomókká álltak össze, amelyek azután még nagyobbakba tömörültek. Az így apránként növekvő bolygócsírák azután egyre nagyobbá váltak, míg végül létrejöttek a bolygók (és más, nagyobb égitestek) is. Rengeteg olyan „alapanyag” maradhatott azonban, amelyek a korai Naprendszer kaotikus viszonyai miatt nem állhattak össze nagy égitestekké, többek közt ezek találhatóak a Kuiper-övben is.

Az Arrokoth esetében az a vezető elmélet, hogy két ilyen bolygócsíra fokozatosan egyre közelebb keringett egymáshoz, majd lassan összekapcsolódtak (nagyobb erejű ütközés esetén nem maradhattak volna egyben és együtt). Az égitest felszíne azonban gyökeresen különbözik a kisbolygókétól, mivel szinte egyáltalán nincsenek rajta becsapódási kráterek, felépítése málnára emlékeztető. Ez utóbbi kapcsán született egy új kutatási eredmény a The Planetary Science Journal folyóiratban, amelyet az EOS földtudományi hírportál ismertetett.

A vizsgálatok során a New Horizons átrepülése során kapott adatok összességét elemezve alaposan feltérképezték azokat a dombocskákat, amelyekből a „málna” felszíne összeáll. Olyan információkat vizsgáltak meg, mint például az egyes dombocskák színe, albedója, fényvisszaverő képessége, alakja, ezek segítségével született meg az Arrokoth geológiai térképe.

Az eredmény szerint az égitest nagyobbik fele 12 dombocskából áll össze, ezek nagyjából 5 kilométeresek, a kisebbik felét 3 dombocska alkotja – itt is lehetett több, de a nyomukat eltüntették a becsapódások.

A New Horizons vezető kutatója, Alan Stern szerint a dombocskák nagyon hasonlóak, de azért meg lehet őket különböztetni, ez pedig azt sugallja, hogy hasonló eredetűek lehetnek. A vizsgálatok arra utalnak, hogy a bolygócsírák kialakulásának áramlási instabilitás nevű folyamatában lehet egy köztes szakasz, amelyek során e dombocskák megszületnek.

Azonban ezek a köztes dombocskák a korábbi szimulációkban nem jelentek meg, csak a legújabb szimulációs modellek voltak képesek valami ehhez hasonló állapotot is megmutatni. Ebben százával jelentek meg azok az objektumok, amelyekből azután az Arrokoth-hoz hasonló égitestek kialakulhatnak. Általában ugyan a nagyobb objektumok születésének kedveznek ezek a modellek, de mindig volt néhány 5-10 kilométeres darab is, pont olyan, mint az Arrokoth halmocskái. Ezekből azután szintén nagyobb égitestek állhatnak össze.

Bár a New Horizons igen jó példát nyújtott az Arrokoth formájában, ahhoz, hogy a bolygókeletkezési modelleket tökéletesebbé tegyük, még több megfigyelt valós égitestre volna szükség. Alan Stern hozzátette, az olyan bolygóközi űrszondák, mint például a Lucy, megfigyelhetnek még hasonló jellegzetességeket a különböző meglátogatott égitesteken.