A déli tengerekben váltak óriássá a sziláscetek

A sziláscetek az óceánok óriásai, a kék bálna akár 30 méteresre is nőhet – eredetüket részint még ma is homály fedi. Ebben segít eligazodni az az 1921-ben talált állkapocscsont, amely eddig egy ausztrál múzeum raktárában porosodott. Szerencsére azonban a csontok előkerültek, és fontos új információkat szűrhettek le belőlük az őslénykutatók. A kutatásról a Londoni Természettudományi Múzeum számolt be.

A meglehetősen jellegtelen csontra a Murray-folyó partján Francis Cudmore bukkant rá egykoron, a csont a Victoria állami múzeumba került. Itt nemrégiben újra felfedezte Erich Fitzgerald, majd a vizsgálatai feltárták, hogy a bálnák a déli félteke óceánjában kezdtek óriássá válni. Az állat ugyan csupán 9 méteres volt, ami a mai bálnák közt egyáltalán nem óriás, azonban még a rekorder 6 méteres kortársainál így is másfélszer nagyobbra nőhetett. Az eddigi ősmaradványok jórészt az északi féltekéről valók, ezért okozhatott meglepetést az ausztrál lelet, amelyből ráadásul az is valószínűsíthető, hogy előbb kezdődött meg a sziláscetek óriássá válása.

A csont nagyjából 19 millió éves, a miocénból való, ám eléggé ritkák e korból a bálnafosszíliák. „A miocén elejéről, 23-16 millió évvel ezelőttről hiányoznak a cet-ősmaradványok” – mondta Dr. James Rule, a kutatás vezetője. „Ebben a korszakban váltakozott a tengerek vízszintje, és sok, a cetfélék és más tengeri emlősök számára létfontosságú sekély terület eltűnt. Ez nemcsak azt jelenti, hogy kevesebb olyan hely volt, ahol a cetek fosszíliái megőrződhettek, hanem azt is, hogy sokkal ritkábban is tartózkodhattak a cetek a sekély területeken.”
Ezek a tények, az északi féltekénél sokkal kevesebb kutatással együtt azt eredményezték, hogy a sziláscetek ismert fosszíliáinak alig 20 százaléka származik a déli féltekéről. Ez azt is jelenti, hogy minden egyes, innen előkerült maradvány fontos evolúciós lépésekről tanúskodhat e kevésbé ismert korszakból.

A 100 éves ősmaradványra a mai tengerparttól több mint 100 kilométerre találtak rá, és ez 19 millió éve se a nyílt óceán volt, így a szakemberek szerint a cet véletlenül kerülhetett a halála helyszínére. „A múltban sekély tengerszoros volt itt, ritka környezet a korabeli állatok számára. A bálna beúszhatott e szorosba, majd partra vetődve elpusztult, ám a csontja máig fennmaradt” – tette hozzá Dr. Rule. Mintegy 10 éve derült ki, hogy az 1921-es csontok micsoda kincset is jelentenek, és ekkor kezdtek bele a vizsgálatába. Részletesen összehasonlították más, e korszakban élt cetek ősmaradványaival, és ebből világossá vált: a legnagyobb sziláscet volt a maga korában.

A múzeumban őrzött 100 éves cetállkapocs-darabok.

Forrás: Eugene Hyland/Museums Victoria.

A déli félteke óceánja, vagy a Déli-óceán maga, ahogy ma is, kulcsfontosságú élőhely lehetett a sziláscetek számára. Az óceán gazdag élővilága, a sarkvidéki környezet kialakulása (kb. 33-36 millió éve) óta különleges helyet foglalt el a cetfélék evolúciójában. Az északi féltekénél sokkal nagyobb produktivitás minden bizonnyal hozzájárult ennek az állatcsoportnak az evolúciójához. A miocén során alakult ki a ma jellemző élelemforrásuk, a krill is, tovább növelve a déli félteke fontosságát. Valószínűleg a meleg trópusi tengerek, ahogy ma is, akkoriban is megakadályozhatták a két félteke cetféléi közti keveredést.

Ahhoz sajnos kevés az ausztrál csontmaradvány, hogy új, önálló fajként lehessen leírni, azonban enélkül is igen értékes információkkal szolgált. A nemrégiben leírt, szintén a déli féltekén élt Perucetus mellett ez a lelet is inspirálhatja az őslénykutatókat arra, hogy újabb déli féltekei cetféléket keressenek.