Ezért pusztult ki a világ legnagyobb főemlőse
Az egykori délkelet-ázsiai emberszabású majmot a jégkorszakban érte utol a végzete, mintegy 300 ezer évvel ezelőtt.
Átlagosan 3 méter magas és 200-300 kilós volt az, a Gigantopithecus blacki nevű emberszabású, amely nagyjából 2 millió éve alakult ki, majd 300 ezer éve kihalt. Ez az állat volt a bolygónkon valaha élt legnagyobb főemlős.
Az első maradványa egy „sárkányfog” gyanánt egy hongkongi patikában árusított foga volt, amelyre egy antropológus bukkant rá 80 éve. Azóta több ezer további foga került elő kínai barlangokból, valamint 4 állkapocs-csontja is, ám további csontmaradványokat nem sikerült találni. Ebből pedig igencsak nehéz volt felvázolni, milyen állat is lehetett ez az óriás ősmajom. A leletek híján egy új kutatás során az állat környezetét használták fel arra, hogy megfejtsék: miért is pusztult ki, és miért maradhatott életben a hozzá hasonló orangután. A kínai vezetésű nemzetközi kutatócsoport a Nature-ben számolt be az eredményeiről.
A kutatóknak sikerült pontosítani, mikor is halt ki az állat: 295-215 ezer évvel ezelőtt. A gigantikus majom nem tudott étrendjében és viselkedésében alkalmazkodni a környezeti és éghajlati változásokhoz, s ez hozta el a végzetét.
„A G. blacki története igazi rejtély az őslénytanban – miért halt ki egy ekkora lény pont akkor, amikor más főemlősök alkalmazkodtak és túléltek? A kihalásának megoldatlan rejtélye a tudományág számára amolyan Szent Grál lett” – mondta Csang Jincsi, a kutatás egyik vezetője, a Kínai Tudományos Akadémia Gerinces Őslénytani és Paleoantropológiai Intézetének (IVPP) szakembere. A kínai kutatók ugyan jó ideje keresték a majom ősmaradványait, ám nem végeztek eddig következetes környezeti méréseket, így a kihalás okára se derülhetett fény. Most azonban 22 barlangban végeztek vizsgálatokat a majom egykori élőhelye területén, Kína déli részén.
„Nagy teljesítményt jelent megmondani egy élőlény kihalásának biztos okát, azonban azzal, ha pontosan meghatározzuk, mikor tűnt el az állat az ősmaradványok sorából, akkor megkapjuk azt az időkeretet, amelyre a környezeti rekonstrukciót és viselkedési változások sorát ráépíthetjük” – magyarázta Kira Westaway geokronológus, a Macquarie Egyetem kutatója. „Pontos kormeghatározások nélkül az ember egyszerűen rossz helyen keresgélné a nyomokat.”
A kutatók 6 különféle módszert alkalmaztak a kormeghatározásban, és ezek segítségével az ősmaradványok és a barlangi üledékek koráról 157 időadatot sikerült kimérniük. Ezek révén igazolták, hogy a kövületek kora megfeleltethető az őket tartalmazó üledékrétegek korának is (az üledékeknél előfordulhat időbeli keveredés, például egy áradás nyomán). Összehasonlítottak ugyanabból a korszakból 11 olyan barlangot, ahol megtalálták az állat nyomait, valamint 11 olyat, ahol nem. Elemezték a barlangokban talált pollenszemcsék összetételét, feltárták, milyen más állatok éltek ekkor e térségekben, mikroszkopikus szinten felmérték magukat az üledékeket, valamint megvizsgálták a talált fogak stabilizotóp-összetételét. (Ez utóbbi a táplálkozásról ad fontos információkat.) Megvizsgálták a fogak mikroszkopikus kopásnyomait, és felmérték a nyomelemeket is. „A fogakból kapott információk révén rápillanthatunk a faj viselkedésére, az átélt stresszre, az étrendjének változatosságára és az ismétlődő viselkedési módjaira” – mondta Renaud Joannes-Boyau, a kutatás résztvevője. Ebből a hatalmas mennyiségű információból modellezték a majom életét a faj virágzása és hanyatlása idejéből is. A kihalására jóval korábban került sor, mint eddig gondolták a szakemberek, és az is világossá vált, hogy ezt megelőzően igencsak remek élete lehetett a dél-ázsiai erdőségekben.
A környezet 700-600 ezer éve kezdett változékonyabbá válni, mivel ekkor az évszakok szélsőségesebbek lettek, ez pedig megváltoztatta az erdei életközösség szerkezetét. A szárazabb klímán az erdők nyíltabbakká váltak, több füves terület nyomult be közéjük, ezzel az óriásmajom egyre nehezebben talált magának megfelelő életteret és élelmet.
Az orangután, ami a Gigantopithecus blacki rokona, ezzel az átalakulással párhuzamosan alkalmazkodott a testméretében, étrendjében, élőhelyválasztásában egyaránt. Az óriásmajom azonban, ha a kedvelt eleségei nem voltak elérhetőek, és erre a változó klímán egyre gyakrabban került sor, gyengébb minőségű élelemre támaszkodott, ezzel csökkent az étrendje sokszínűsége. Hatalmas termete miatt nem tudott gyorsan mozogni (az orangutánnal szemben nem tudott a fákon közlekedni), így korlátozott volt az általa bejárható terület nagysága is, ahol élelmet találhatott volna magának. A fogain talált kopásnyomok arra utaltak, hogy ekkor gyakran volt kénytelen ágakat, fakérget enni, ám ez nem volt számára elég tápláló.
Mintegy 300 ezer éve egyre kisebb területre szorult vissza, krónikus stressz és csökkenő egyedszám sújtotta, és végül eltűnt. A kortárs orangután viszont képes volt változtatni a viselkedésén, szezonális életmódra tért át, alkalmazkodott a nyíltabb területekhez, és valószínű, hogy a mai borneói orangutánokhoz hasonlóan képes volt kihasználni a térségre jellemző, időről időre bekövetkező gyümölcstermési csúcsidőszakokat.