Robopteryx, a rovarvadász

A dinók tollas szárnyai már jóval azelőtt kialakultak, hogy egyáltalában eszükbe jutott volna a repülés. Rengeteg tollas dinó ősmaradvány került elő az elmúlt évtizedekben, sőt, sok esetben még a tollak színéről is születtek elképzeléseink. A tollakat a dinók ekkor még elég kicsike proto-szárnyain, illetve farokvégein azonosították, ilyen tollas dinó volt például a Caudipteryx.

A szakemberek persze elgondolkodtak azon, mire is használták ezeket az ős-szárnyakat? Elképzelhető, hogy szerepet kaptak a párválasztásban, vagy esetleg az utódok védelmében? Egy koreai kutatócsoport egészen új elképzeléssel állt elő, és egy szárnyas dinó robot segítségével igazolást is átnyújtott az elméletre.

A kutatók szerint ezek az ős-szárnyak arra szolgálhattak, hogy a rejtőzködő zsákmányt felijessze vele a dinó, hogy aztán meg is ehesse azt – efféle stratégiával ma élő madarak is vadásznak rovarokra. Ráadásul a számításaik szerint ez a vadászati módszer elvezethetett ahhoz, hogy megerősödjenek a tollak, és végül a repülésre is alkalmassá váljanak.

A mai madaraknál az efféle zsákmányűző- és zsákmányszerző stratégia része az, hogy feltűnő mintázatú szárny- és farktollait széttárva legyez, s ezzel a rejtőzködő zsákmányát megijeszti, így az előbújik rejtekhelyéről és menekülőre fogja. Ezt azután a ragadozó kihasználhatja a bendője megtöltésére. A rovarokat csak ritkán űzik ki e módszerrel ma a madarak a rejtekükből, és ezzel azt használják ki, ahogy az adott rovar egy átlagos ragadozó elől elmenekülne. A hirtelen mozdulatok, a feltűnő, kontrasztos mintázat azt a célt szolgálják, hogy a zsákmányt megtévesztve annak esélye se legyen kiszámolni azt, hogy mekkora és pontosan hol is van a ragadozó.

Ez pedig a ragadozó malmára hajtja a vizet. Az evolúció során számtalan madárcsoportban egymástól függetlenül, sok alkalommal is kialakult ez a stratégia, így észszerű a feltételezés, hogy nem a madarak lehettek az elsők, akik alkalmazták. A zsákmányállatok körében is gyakori az a fajta menekülés, amelyet kihasználnak az így vadászó ragadozók, nemcsak a rovarok hanem a kisebb emlősök körében is.

A kutatók a vizsgálataikhoz egy közönséges, Ázsiában gyakori sáskafaj (Oedaleus infernalis) segítségével mérték fel, hogy vajon a modellezett ragadozó tollas dinó efféle stratégiával mire juthatott. Ehhez olyan robot-dinót építettek, amelynek testarányai megfelelhettek a Caudipteryx jellegzetességeinek. A robot képes volt mind a szárnyát széttárva, mind a farkát billegetve megijeszteni a kiszemelt sáskákat! A sáska pont úgy viselkedett a robot hatására, ahogy azt a madár ragadozó hatására is tenné. Ezt a videóban megnézhetjük, az útról felugró-felrepülő sáskát a lassított felvételen jól kivehetjük.

A kutatók elvégezték a kísérleteket különféle szárnyakkal, és úgy is, hogy tollas volt a robot-dinó szárnya, és úgy is, hogy csupasz. A robot farkát is különböző formákban tárták a kísérletek során a sáskák elé. A teljesen kitárt tollas szárnyak esetében a sáskák 90 százaléka menekülőre fogta, így a felrebbenő zsákmányt e módszerrel a dinó könnyen elkaphatta. A sáskák idegi aktivitását is megmérték a robot viselkedésére adott válasz során, és ez is azt igazolta, hogy a rovar a szárny kitárása, meglebbentése mozdulatait követte.

Az elmélet azért különösen szép, mert ezzel a szárnyak eredetére, illetve a korai tollak funkcióira is egy újabb magyarázat született, ami kényelmesen megfér a korábbiak mellett, illetve beilleszthető azok közé. Ha a szárny segítségével egyes dinók zsákmányukat tudták előcsalni, az nem zárja ki azt, hogy ugyanezeket a szárnytollaikat párválasztáshoz is használják, ahogy a mai madarak példái is mutatják. Az elképzelés a szárnyak eredetének sokféleségére nyújt egy új példát, és olyan evolúciós változásokról mesél, amelyek egymással párhuzamosan játszódtak le ezekben az ősállatokban. Végül e változások sokasága elvezethetett a szárnyak sokféleségéhez, amelyet mind a régmúlt dinóinál, mind a ma élő madaraknál megtalálunk.