Nevet kapott a 380 millió éves tüdőshal

Az egykori folyók hordalékából mára vörös homokkő vált Ausztrália középső, mindentől távoli vidékein, s ezekben maradt fenn legalább 17 ismert példányban a hal, amely a Harajicadectes zhumini nevet kapta, számolt be a The Conversation.

Az állat abba a Tetrapodomorpha nevű csoportba tartozott, amelynek tagjai két pár erős uszonnyal, és csak egyetlen pár, a test külsején lévő légzőnyílással rendelkeztek. A devon időszak (359-419 millió éve) ezen állatai iránti érdeklődés annak köszönhető, hogy közülük kerültek ki a mai négylábúak elődei. Azt például nemrég igazolták a kövületek révén, hogy ekkor, e csoportban jelentek meg a kéz- és lábujjak is. 

Ausztrália északnyugati és keleti részén már számtalan nagy fontosságú fosszília került elő ebből az időszakból, ám a kontinens belső vidékeit kevéssé ismertük, csak részleges maradványok képviselték e területet. Azonban a Flinders Egyetem kutatócsoportja végre olyan leleteket azonosított, amelyek örökre megváltoztatták ezt a másodlagos helyzetet.

A Harajicadectes első maradványát 1973-ban találták, az Alice Springstől 150 kilométerre lévő Harajica-homokkőben, a középső-késő devon időszaki élővilág képviseletében. A homokkő dombok tetején rengeteg ősi hal kövülete hevert a sziklákba zártan, köztük legnagyobb mennyiségben a kor jellegzetes páncélos halait képviselő Bothriolepis. Ott volt persze számtalan más korabeli hal maradványa is, valamint egy ismeretlen Tetrapodomorpha állkapocs-darabjai. A következő évtizedekben további darabok kerültek elő ebből a különös állatból, és bár próbálkoztak a szakemberek kitalálni, milyen fajba tartozhatott a kérdéses hal, nem sokra jutottak. 2016-ban változott csak meg ez a helyzet: a Flinders Egyetem kutatói ekkor expedíciójuk során feltárták az eddigi legteljesebb maradványát e halnak.

E kövület vizsgálata aztán igazolta, hogy a sok-sok töredék, amelyre az előző 5 évtizedben rábukkantak, mind ehhez az egy fajhoz tartozott.

Mit tudunk ma erről a halról?

A Harajicadectes mintegy 40 centis hosszúságával a terület legnagyobb ragadozója volt, amelynek nyoma maradt a kőzetrétegekben. Valószínűleg a korabeli folyók csúcsragadozója lehetett, hatalmas állkapcsában hegyes, háromszög alakú fogak sokasága sorakozott. Sok más Tetrapodomorpha faj képviselőihez hasonló tulajdonságokat mutatott a testfelépítése, ám egyelőre nem lehet pontosan elhelyezni a családfán. Talán a leginkább különös jellegzetessége a fej felső részén látható két, meglepően nagy légzőnyílása.

Az efféle légzőnyílással rendelkező állatokat e korból az északi féltekén találtak csak, így például ilyen volt a jól ismert Tiktaalik Észak-Amerikából. Ezek az állatok rendkívül közel álltak a mai négylábú állatok őseihez. 

A koponya ábráján a légzőnyílások és a szemüregek sötét színnel szerepelnek. Érdemes egy pillantást a hal fogaira is vetni.

Forrás: Journal of Vertebrate Paleontology

A lelet azt is igazolja, hogy az efféle, nagy méretű légzőnyílás legalább négy különböző késő devon időszaki haltípusban jelent meg, a konvergens evolúciónak köszönhetően egymástól függetlenül.

A ma élő halak közt egyetlen olyan csoport van, amelynek hasonló szerkezetű légzőnyílása van, ez az afrikai folyókban, azok sekély vizű torkolatvidékén, illetve árterületein élő sokúszós csuka (Polypteridae) családja. Esetükben nemrég igazolódott be, hogy a vízfelszínre emelkedve képesek a légzőnyílásukon át levegőt venni, az egyébként oxigénszegény vizű élőhelyükön e módon tudnak életben maradni. Ez az újítás a devon időszak állatai körében elősegíthette a mai négylábúak – sőt az ember – szabad levegőn légzésének kialakulását is.