Új elképzelés az áldozathibáztatásról

Nem egyszer halljuk vagy olvassuk, ha valakit megtámadnak például késő este hazafelé menet, hogy „minek járkál éjjel az utcán”, vagy a nemi erőszak áldozatairól a kívülállók gyakran eldöntik, hogy kihívóan öltözött, a balesetet szenvedő hegymászónak pedig inkább otthon kellett volna ülnie, és így tovább. Ezek a tipikus áldozathibáztató reakciók igen gyakoriak. Azt is tudjuk azonban, hogy ősidők óta segítjük társainkat, a régészeti leletekben számos olyan esetet találni, amelyből kiderül, egy baleset után ápolták, táplálták az áldozatot s ennek köszönhetően felépült.

A Saint Louis-i Washington Egyetem kutatói új elmélettel álltak elő arra vonatkozóan, hogy miért is alakulhat ki az áldozathibáztatás. „A legtöbben jólelkűnek, segítőkésznek szeretik magukat látni, de úgy tűnik, ára van annak, ha olyasvalakinek segítünk, aki azt nem tudja viszonozni” – mondta el Pascal Boyer professzor, a kutatás vezetője. Ezt a belső konfliktust sokan úgy oldják fel, hogy segítségnyújtás helyett hibákat keresnek az áldozatban.

A kutatók kitalált események áldozatai kapcsán végeztek felméréseket. A tesztalanyoknak olyan történeteket adtak elő egy-egy segítségre szoruló áldozatról, mint például SMS-ezés közben szenvedett autóbalesetet, vagy túrázás közben megtámadta egy medve, vagy épp kiégett a konyhája, mert nem vigyázott a tűzhelyen lévő serpenyőre. A tesztalanyok azt hitték, ezek valódi események történetei, ám ezek olyan, precízen megfogalmazott, kitalált történetek voltak, amelyekkel az alanyok empátiáját és segítőkészségét lehetett vizsgálni.

A történetek elolvasását követően az alanyoknak értékelniük kellett az áldozatokat egyrészt a jellemük alapján, másrészt pedig aszerint, hogy mennyiben tehetők felelőssé a saját bajukért. Egyes tesztalanyok esetében a kutatók felajánlották, hogy anyagilag is támogathatják az áldozatot, akár a teszteken való részvételért kapott összeg egy részével, akár a meglévő saját pénzükkel. (Természetesen a teszteket követően minden alanynak elmondták, hogy csak kitalált történetek voltak, amikkel szembesültek a tesztek során.)

Az eredmények azt mutatták, hogy távolról se vagyunk nagylelkűek. Például, ahol a tesztek részvételi jutalmából maximum 60 centet adományozhattak volna az alanyok, ott az átlag adomány 15 cent volt. Az eredmények alaposabb vizsgálatából azonban az is világossá vált, hogy itt egy trendről van szó: minél több hibát találtak az áldozatban az alanyok, annál kisebb volt az adakozási szándékuk. „Vagyis nem voltak érdemesek arra, hogy segítsünk nekik” – tette hozzá Boyer professzor.

Ez az eredmény ellentétes azzal, amit az 1960-as évek pszichológusai állítottak és amit a mai napig igaznak hiszünk: a világ igazságos, és rossz dolgok csak rossz emberekkel eshetnek meg. Boyer szerint az igazságos világ elképzelése alaptalan és szokatlan is. „A legtöbb helyen úgy gondolják az emberek, hogy a világ gyökeresen igazságtalan.”

Azonban ahelyett, hogy általánosságban ráhúznánk az összes áldozatra azt, hogy megérdemelték a balszerencséjüket, minden egyes esetben külön megkeressük az okokat. „Ha elmondják, hogy valaki megégett egy konyhai tűzeset során, eleinte együttérző leszel, de mindig lesz valaki, akár te, akár más, akiben felmerül, hogy az illető valami hülyeséget csinált.”

Sajnos a hibakeresés, áldozathibáztatás sötét fordulatot vehet akkor, ha például nemi erőszak áldozatáról van szó. Hiába egyértelmű, hogy az elkövető a felelős, mégis az áldozat lesz az, akiről a közvélemény leszedi a keresztvizet.