Így látták a Tejutat az ókori Egyiptomban

A pontos megfigyeléseken alapuló ismeretek egyrészt a naptár számításaihoz voltak szükségesek, az egyiptomiak találták fel a 365 napos évet és a 24 órás napot, másrészt átitatta tudásukat a mitológia. Az nem jelent újdonságot, hogy a legfontosabb égitestnek a Napot tekintették, amelynek Ré volt az istene. A hieroglifa, amely Ré nevét jelöli (vagyis a ☉) ma is használatos, a csillagászok ezzel jelölik, ha a Napról van szó, például azt, hogy csillagunk tömegének hányszorosa az adott objektum. Az egyiptológusok számos objektumot egyértelműen azonosítottak már a korabeliek világában, a Hold és a Nap mellett egyes csillagképeket is, no de hol volt, mi volt a Tejút?

A Portsmouthi Egyetem asztrofizikus kutatója, Dr. Or Graur nemrégiben közzétett kutatási eredménye szerint az ókori egyiptomi égistennő, Nut volt a Tejút megszemélyesítője. Ez ugyan egész egyértelműnek tűnik ívelt, csillagokkal díszes testét megpillantva, azonban a Tejút jellegzetességeit nem lehetett azonosítani Nut testén.

Ez azért furcsa, mert egyébként az ókori egyiptomi csillagképeket teljesen jól megfeleltethették a szakemberek a modern csillagképeknek, azonosíthatóak voltak az egyes égi pontok. Dr. Graur a galaxisokról készülő könyvéhez gyűjtött anyagot, amikor szembejött vele a kérdés. 

Nut hajnalonta megszülte a Napot, majd esténként elnyelte azt, Ré éjszaka az ő testén keresztül utazta keresztül az éjszakát, hogy aztán reggel ismét megjelenjen.

Tetszetős ötlet tehát, hogy ő legyen az éjszakai égbolton keresztülívelő Tejút megszemélyesítője.

Dr. Graur megvizsgálta, hogy is festett a Tejút az ókori Egyiptom különböző pontjain és időszakaiban. Ehhez olyan csillagászati szoftvereket használt amelyek képesek az égbolt látványát egy beállított időpontra megjeleníteni a valóságnak megfelelően, ilyen például a Stellarium vagy a Cartes du Ciel.

Természetesen a Tejút látványa már évezredekkel ezelőtt is évszakos változásokat mutatott, pont úgy, ahogy ma is. Dr. Graur számára ezek a változások voltak azok, amelyek végül árulkodó jellé váltak.

Ezeket nemcsak az ókori ábrázolások, hanem a különféle szövegek is követték, köztük a Nut könyve nevű bizonyult a legfontosabbnak, amelyet A csillagpályák alapjaként is emlegetnek. Az itt megjelenített kép pontosan behatárolta, Nut mely testrésze miként értelmezendő, például a feje nyugat, a hátulsó fele kelet megfelelője volt. A leírásban a karjait az északnyugati és a délkeleti irányként jelölték meg – ez pedig a Tejút téli égbolton megjelenő állása volt, a törzse, a hátgerincének íve a nyári Tejút látványának megfelelője volt.

A téli Tejút látványa 4000 évvel ezelőtt, Gízából nézve.

Forrás: Stellarium

Nut nemcsak a Napot nyelte el alkonyatkor, hanem az éjjel folyamán azokat a lenyugvó csillagokat is, amelyeket az egyiptomiak éjszakai időmérésében az órák jelölésére használtak, illetve ezeket is ő szülte meg, természetesen keleti égen. Ez pedig azt jelentette, hogy Nut ugyanabban az állásban kellett maradjon állandóan, hisz az égtájak mindig azonosak.

Így viszont lehetetlenség a teste egyes részeit a Tejút általunk ismert csillagképeivel azonosítani, amelyek folyamatosan változtatják a helyüket az égen. Ez azt is jelenti a kutató szerint, hogy Nut az egész égbolt megtestesítője volt.

A szakértő az egyiptomi hitvilág történeteit más népek Tejút-történeteivel, értelmezéseivel is összehasonlította, és számos hasonlóságot talált világszerte. „A tanulmányomban bemutattam, milyen szerepe volt Nutnak abban, hogy az elhunytak a túlvilágra jussanak, vagy épp mi köze volt a madarak éves vándorlásához, mindezek más kultúrák Tejút-értelmezéseivel is azonosak. Például különféle észak- és közép-amerikai népek a Tejutat a lelkek útjának tartják, a finn és balti mítoszokban pedig a madarak útja” – mondta el Dr. Graur.