Minden kutyaorr egyenlőnek születik

Vajon miért véreb segített a bizonyítékokat megkeresni Sherlock Holmesnak, és miért nem egy mopsz? Egy kaliforniai vezetésű kutatócsoport nemrégiben végzett kutatásában arra jutott, hogy minden kutyafajta ugyanolyan kiváló szaglási képességekkel születik.

A kutatás, amelyet a Science ismertetett, egyelőre még folyóirati közlésre vár és preprintként elérhető. Bár a kutyafajták közt nincsenek veleszületett különbségek, a farkasok és a prérifarkasok szaglása jobb, mint háziasított rokonaiké.

A kutatás kétségbe vonja azt a közhiedelmet, hogy egyes fajták, mint a német juhász, a labrador vagy a vérebek jobb orrúak más fajtáknál.

A szakemberek úgy találták, a született tehetség helyett a tenyésztés során elért jellemvonásaik és a figyelmük teszi őket hatékonyabb segítőtárssá a szagok felkutatásában.

Nem könnyű elkülöníteni a született szaglási képességeket attól, hogy a kutya jól követi az utasításokat, ezért a kutatók kutyafajták és farkasok, valamint prérifarkasok genetikai adatait, illetve anatómiai felépítését hasonlították össze. 45 különböző kutyafajta összesen 105 egyedének, koponya CT segítségével készült, 3D modelljét vizsgálták meg és hasonlították össze a farkas és a prérifarkas ugyanilyen modelljével.

Az egyes egyedek esetében a rostacsont azon részét (rostalemez, lamina cribrosa) hasonlították össze, amelyen keresztül a szaglóidegek az agyba lépnek át. Ha ez a régió nagyobb az állat testméretéhez viszonyítva, az azt mutatja, az illető állatnak jobb a szaglása.

Ezen kívül 111 kutya, 27 farkas és 4 prérifarkas genetikai adatait is összevetették, azt vizsgálták, hogy a szaglásért felelős génekből hány másolatuk van ezeknek az állatoknak – a több másolat jobb szaglást eredményez. Ezt követően még 24 további kutya esetében szövetminták segítségével azt is feltárták, hogy a kérdéses gének közt melyeknek van valóban gyakorlati szerepe a szaglásban.

Mindezek eredményeként derült ki, hogy a kutyák farkas rokonaikhoz képest gyengébb szaglásúak, könnyen lehet, hogy az ember mellett a kapott táplálék miatt kevésbé voltak ráutalva e képességükre, s ezért az gyengült a háziasítás következtében.

Az egyes kutyafajták fizikális szaglóképességei közt azonban nem voltak eltérések. A kutatók szerint minden valószínűség szerint az egyes fajtákra jellemző jellemvonások állhatnak a hagyományosan szimatként használt kutyafajták előnyei mögött, nem biológiai eltérések.

Vannak olyan, e kutatástól független szakemberek, akik nem egészen így látják a helyzetet. A háziasított kutya és a vad farkasok közti eltérésről kapott eredmény helyesnek tűnik, de például Jeffrey Schoenebeck, az Edinburghi Egyetem genetikusa úgy véli, ahhoz, hogy a fajták közti tapasztalt eltérésekről bizonyosságot szerezzünk, sokkal több genetikai adatot kellene még megismerni.

Azt is hasznosnak tartaná, ha ugyanazon fajtákon belül a munkakutyákat és a kiállítási kutyákat (amelyek nem konkrét szimatként dolgoznak, de azonos faj jeles képviselői) is alaposabban összehasonlítanák. Valószínűnek tartja, hogy összetettebb lehet a helyzet, mint amire a kaliforniai kutatók eredményei utalnak.

Azonban még az a lehetőség is számításba jöhet, hogy azért gondolunk egyes fajtákat jobb szaglásúnak, mert eleve a szagláson alapuló feladatokat adunk nekik, és a kutyát érdekli a munka, amit rábízunk. Teljesíteni akarnak, meg akarják mutatni nekünk, hogy képesek ellátni azt a feladatot, amit kaptak.