A jégkori megafauna eltűnését vizsgálták új módszer segítségével

50 ezer éve még a jégkori megafauna uralta Észak-Amerika (és persze Eurázsia) területét, a füves térségekben mamutok, az erdőkben masztodonok jártak dörgő lépteikkel, az óriásfarkasok és kardfogú macskák pedig vadásztak. Bölények és óriás tevék csordái járták a prérit, óriáshód épített gátakat a patakokra, és az egy tonnát is meghaladó óriáslajhár járta a Sziklás-hegység egyes részeit.

Azonban néhány évezred alatt ez gyökeresen megváltozott, ám mindmáig kérdéses, hogy mi is vezetett el a megafauna kihalásához. Sokan érvelnek azzal, hogy az ember érkezése állhat a háttérben, akár közvetlenül a vadászat útján, akár a táj átalakítása révén.

Más szakemberek viszont a jégkor végi klíma átalakulásában látják az okokat. A két elképzelés képviselői szinte vérre menő vitákat folytatnak, és ennek az az oka, hogy egyszerűen nincs elegendő bizonyítékunk egyik álláspont mellett sem.

Régi csontok, új módszerek

A Frontiers kiadóvállalat mutatta be azt az új kutatást, amelyben egészen új megközelítésben próbálnak információkhoz jutni egy kutatócsoport tagjai. Olyan múzeumi maradványokat vizsgálnak meg, amelyekről legtöbb esetben azt sem lehetett megállapítani, hogy miféle állat csontjai lehetnek.

A kutatók a washingtoni Smithsonian Museum raktárából kölcsönöztek jégkori lelőhelyeken előkerült töredékeket. Az elmúlt években sokat fejlődtek azok a biomolekuláris vizsgálatok, amelyekkel sok adat kinyerhető, ilyen például a ZooMS, vagyis zooarcheológiai tömegspektrométer alkalmazása. A módszer azon alapul, hogy bár az állatok fehérjéi gyorsan lebomlanak, a csontokban lévő kollagén elég sokáig megőrződik, és így vizsgálni lehet hosszabb idő elteltével is.

A kollagénben is vannak kisebb eltérések attól függően, hogy miféle állatból származik, így e vizsgálat közelebb viheti a szakembereket a csonttöredékek azonosításához. Egészen kis mennyiségű mintát képes elemezni a ZooMS, így olyan maradványok válnak árulkodóvá, amelyeket hagyományos módszerekkel már nem lehetett kifaggatni.

A kutatók 13-10 ezer éves, vagyis jégkor végi maradványokat vizsgáltak meg e módszerrel, amelyek öt helyszínről származtak, amelyeket 1934-1981 között tártak fel. A kutatók számos olyan töredéket tudtak beazonosítani, amelyek egyáltalán nem tűntek ígéretesnek, például kopottak voltak, vagy épp kifakultak, ezek pedig a környezet viszontagságait jelzik, amelyeket átélt a csontmaradvány.

A ZooMS módszerével azokat a csoportokat sikerült beazonosítani, amely a mamutot, bölényt, masztodont, tevéket tartalmazza. A vizsgált csonttöredékek háromnegyedéről ki tudták deríteni, mely állatcsoport képviselői voltak.

Sok esetben azért nem tudtak pontosabbat, mert még nem készült el az a referencia adatbázis, amelyben Észak-Amerika nagy termetű jégkori állatainak kollagénmintái szerepelnek (Eurázsiából már létezik ez). Azonban a kutatás azt bizonyította, hogy rengeteg reménytelen töredékből lehet pontos adatokhoz jutni, így fontos volna mielőbb felépíteni az összes kontinens referencia adatbázisait.

Ezt követően hatalmas adatmennyiség válik hirtelen hozzáférhetővé, és ezzel rengeteg újabb részlet arról, hogy mikor, milyen ütemben csökkent a megafauna létszáma. Ez pedig elvezethet a kihalás okainak kiderítéséhez.