Megismerhetjük a gigászi ősliba arcát

A Flinders Egyetem mutatta be azt a felfedezést, amelynek köszönhetően megismerhetjük a Genyornis newtoni nevű egykori óriásmadár arcvonásait. A madár korábban felfedezett egyetlen koponyája igen töredékes volt, abból nem lehetett kideríteni, pontosan miként is festett az állat feje. Azonban nemrégiben a Callabonna-tó nevű őslénytani lelőhelyről sikerült kiemelni a madár ép koponyacsontjait.

Az egyetem által a lelőhelyen végzett feltárásoknak köszönhetően sikerült az óriásmadár testét és a megtalált koponyacsontjait összeilleszteni és igazolni, hogy ezek valóban egyazon állathoz tartoztak. A Genyornis a lúdalkatúak rendjébe tartozott, nagyjából 1,6 millió éve jelent meg, majd 45 ezer éve halt ki, vagyis igazi jégkori óriás volt.

Több mint 2 méter magasra nőtt, aprócska szárnycsökevényekkel, ám vaskos, erőteljes lábakkal rendelkezett. 220-240 kilós lehetett, a tojásai is 1,6 kilósak voltak. A most elemzett teljes (32 centis) koponyából kiderül, hogy nyaktól felfelé is rendkívüli volt ez az gigalúd: masszív agykoponyával és még masszívabb állkapcsokkal, csőrrel rendelkezett.

A fejtetejét sisakszerű kinövés ékesítette. Harapása is igen erőteljes lehetett, nagyra táthatta a csőrét, és szájpadlásán tudta összezúzni a fogyasztott növényeket és gyümölcsöket. Különösen a csőr felső része volt más, mint a rokonaié, ebben különbözött leginkább azoktól, más tulajdonságaik egyébként eléggé hasonlóak voltak.

„A Genyornis newtoni felső csőre olyan mozgékony volt, mint egy papagájé, ám alakjában a libák csőrére hasonlított” – magyarázta Phoebe McInerney, a kutatás vezetője. Az gigászi ősliba ma élő rokonai közé a dél-amerikai tüskésszárnyúmadár-félék tartoznak, Ausztráliában a legközelebbi modern rokona az ujjas lúd (Anseranas semipalmata). Az ősmadár koponyájának elemzésével a kutatók közelebb juthatnak ahhoz is, hogy vajon hol is helyezkedett el ez a madár a rokonai között pontosan.

A kutatók a madár arcát is rekonstruálták, és néhány különleges tulajdonsága alapján az életmódjára is következtetni tudtak. A vízi életmódhoz alkalmazkodott a madár: mind a fülét, mind a torkát védte attól, hogy azokba nemkívánatos víz áramolhasson, amikor a fejét a vízbe merítette.

Ezek is arra utalnak, hogy a madarat gyakorlatilag egy gigantikus méretű, történelem előtti libának kell elképzelnünk. A kutatók szerint az lett a végzete, hogy az élőhelyén egykor volt édes vizű tavak sóssá váltak, kiszáradtak. Ausztrália egyre szárazabbá válása lehetett a kihaláshoz vezető fő ok.

A madárfaj a létezése utolsó 15 ezer évét azonban az ekkor már Ausztráliába ért emberekkel együtt töltötte el, és találtak is a csontjaiból emberkéz alkotta eszközök társaságában. Az nem világos, hogy az embereknek lehetett-e közük a faj kihalásához, vagy az eleve a kipusztulás szélén állhatott már az ember érkezésekor.