Egészen eddig fordítva néztünk egy félmilliárd éves ősmaradványt

Az 508 millió éves kanadai Burgess-pala a világ egyik leghíresebb őslénytani lelőhelye, ahol a kambriumi robbanás során született különösnél különösebb, mai szemmel rendkívül egzotikus küllemű élőlények kiváló állapotú maradványai találhatók.

Az állatok az igen apró, finom szemcsenagyságú kőzetben számtalan olyan részletet is megőriztek, ami az átlagos kövületekből teljesen hiányzik. Azzal, hogy az állatok testének lágyrészeit is megismerhettük ezekben az ősmaradványokban, elképesztő mértékben bővítette a tudásunkat.

Bár a legtöbb itt talált állat nem közvetlen elődje a ma élőknek, azonban számos tulajdonság kialakulását követhetjük nyomon köztük. Az egyik ilyen a gerinc.

A gerincesek nemcsak gerinccel, hanem az agyat óvó koponyával is rendelkeznek. Ezt már a legősibb halak körében is megvolt, azonban kevéssé ismert, miként jutott el eddig az evolúció.

A Burgess-palában (és a vele közel egykorú kínai lelőhelyeken is) előkerült olyan állat, amelynek testfelépítése némiképp gyanús volt. Ám igen nehéz volt átlátni ezeket az állatokat, rendszerbe állítani őket, és felismerni köztük azokat, amelyektől a gerincesek eredhetnek.

A Burgess-pala egyik jól ismert maradványa a Pikaia gracilens nevet kapott, arasznyi, piócára emlékeztető alakú állat. Bár már felmerült, hogy sok ponton mutat hasonlóságot a gerincesekkel, számos más tulajdonsága viszont igen ellentmondásos volt.

Egy újonnan, a Current Biology folyóiratban közzé tett kutatási eredmény szerint eddig fordítva néztük ennek az állatnak a kövületeit, ezért nem vált világossá, hogy a gerincesek ősével van dolgunk.

Nem ez az első félreértés a Burgess-pala leletei körében, ezek a valóban különös állatok számos őslénykutatót tévútra vezettek már, kezdve a leleteket elsőként feltáró Charles Walcott-tal. Talán a leghíresebb tévedés az Anomalocarishoz köthető, ahol az állat egyes, külön-külön megkövült testrészeit eltérő állatokként interpretálták, és csak 1985-ben derült fény az igazságra.

Valami hasonló helyzet állt elő a Pikaia testének maradványaival is. A nagyjából 15 centis állatka hosszúkás testű, hasonlíthatjuk akár angolnához is, akár piócához is, mindegyik segít elképzelni. Az állatkának két hosszirányú vonal fut végig a testén, az egyik egy csőszerű, amelyről eddig úgy vélték a szakemberek, hogy az állat háti oldalában halad és valamiféle szerkezeti támasztékot nyújt.

A másik egy vékonyabb vonal, amelyet érnek véltek, a hasi oldalon haladt, legalábbis az állat klasszikus interpretációja szerint. Azonban most a kutatók számos ősmaradványt ismételt elemzéseknek vetettek alá, a korábbiaknál részletesebben tárva fel az állat egyes szerveinek elhelyezkedését.

Az újraértelmezés megfordította a Pikaia testét, és az eddigi hasból hát lett, így, az ott található képződmény nagy valószínűséggel idegkötegnek tekinthető. Ráadásul az állatka alaposabb vizsgálata azt is feltárta, hogy ez a vonal egészen a fejig ér, oda, ahol a Pikaia agya lehetett, majd két kiágazása az állat „antennáiba” megy tovább.

Az agy ez esetben egy kis kidudorodás, az idegcsokor megvastagodott része csupán – ugyanilyet lehet látni ma a gerincesek embrióinak kezdeti fejlődése során.

A háti támasztékból pedig az állat emésztőrendszere lett, ezt alátámasztja az is, hogy a Pikaia szájszerve körül nyílik, és számos kövületen az ősmaradványt körbeölelő szemcsék töltik ki. Annak köszönhetően kerülhettek üledékszemcsék az állat belsejébe, hogy ez a szerv a külvilág felé nyitott volt a szájnál.

Ezek a korábbiakhoz képest fejtetőre állított anatómiai jegyek aztán már könnyen értelmezhetők is a gerincesek korai ősének testrészeiként.