Ember és mamut kapcsolatáról árulkodik egy mamuttemető

A mamutok sok százezer éven át uralták a jégkori füves pusztaságokat, a róluk elnevezett mamutsztyeppét, aztán a jégkor végéhez közeledve egyszer csak egy új faj jelent meg a területükön. Az apró, törékeny termetű faj egyedeit talán észre sem vették a mamutok, azonban ez a faj csapatokban, megfontoltan, tervezett módon vadászott.

Az ember a mamutok korszakának alkonyán örömmel töltötte meg bendőjét az klíma átalakulása miatt is egyre fogyó óriások húsával.

Bár a mamutok pusztulása az ember nélkül is lezajlott volna, mire mi színre léptünk, állományuk jelentősen visszaszorult, és csak elszigetelt populációi léteztek, a kapcsolatról azért szeretnénk minél többet megtudni.

A Szaha Köztársaság (ismertebb, régi nevén Jakutföld) egyik lassú folyású, kis lejtésű, meanderező folyója a Berelek. Ennek a partján tárták fel még 1970-ben azt a mamuttemetőt, ahol legalább 156 egyed csontjai hevernek, mintegy 39 ezer csontdarabról van szó. Feltételezhető azonban, hogy ennél jóval több lehetett eredetileg a mamuttemető egyedeinek száma. A lelőhely közelében két őskori emberi település nyomát is megtalálták.

A hely érdekessége, hogy az agyarakat a modern kor itteni lakosai is gyűjtötték (illetve minden bizonnyal ma is gyűjtik) erről már az 1950-es évekből voltak adatok. Vagyis a mamuttemető valószínűleg jól ismert helyszín lehetett, Szibéria számos más kiolvadó folyóparti mamutlelőhelyéhez hasonlóan.

Táborhelyek, ahol a vadászok pihentek

E helyszínekről még 2009-ben rengeteg adatot gyűjtöttek be orosz kutatók, és nemrégiben ismételten elemezték ezeket. Erre az időszakra a folyó eróziós munkájának köszönhetően a csontokat adó réteg feltárult, könnyen hozzáférhetővé vált.

Míg a felfedezéskor ásni kellett értük, ekkorra jóval kisebb erőfeszítéssel juthattak adatokhoz a szakemberek (ez a sarkvidéken, ahol jó, ha 2 hónapra enged a fagy, nagyon nem mindegy). Az eredményeket a Quaternary Science Reviews folyóiratban ismertették.

Felülvizsgálták a csontokat tartalmazó rétegek korát, és kiderült, hogy a legtöbb csont 12400, 12200 és 11800 évvel ezelőtt került a helyszínre.

Ez az időszak egybeesett a jégkor végén elkezdődött felmelegedési periódussal, sőt, még az itteni emberi nyomok korával is.

Az emberi nyomok ideiglenes települések nyomait jelentik, afféle táborhelyekét, ahol bizonyos időszakban, meghatározott céllal tartózkodtak elődeink. A szibériai lelőhelyen számos csontból és mamutagyarból készül tárgyat és eszközt, ezek készítése során keletkező töredéket és csontmaradványt találtak.

A mamutcsontokon különféle elváltozásokat lehetett felismerni, azonban igen fontos jelnek bizonyultak a dögökben fejlődő legyek üres bábjai (amelyekből kikeltek a legyek). Ezek arra utalnak ugyanis, hogy a mamutcsontok a hús nagy részétől megfosztva kerültek a mamuttemetőbe, egyúttal azt is igazolták, hogy akkoriban biztosan nem volt víz alatt a terület. A régió a meanderező folyó árterülete volt, illetve egy egykor lefűződött morotvató is állt itt korábban, azonban a jégkor végén átalakuló időjárás miatt ez rendre kiszáradt.

A földrajzi sajátosságok alapján a csontokat nagy valószínűséggel nem a folyó hordta egybe (ehhez korábban is gyenge volt e kis vízfolyás ereje), és valószínűleg nem is természetes pusztulás játszott szerepet a felhalmozódásukban.

A legnagyobb valószínűséggel az ember vadászhatta őket, és bár pillanatnyilag egy helyen van a rengeteg csont, az őskorban egy sokkal lassabb folyamat játszódhatott le. A kutatók szerint évente 1-2 mamutot dolgozhattak fel az errefelé élő emberek, akik visszajártak a helyszínre.

Szibériában a mamutagyarnak ma nagy értéke van, sokan igyekeznek ebből jövedelemre szert tenni. A jelenkori klímaváltozás során főként a most bemutatott folyóparti lelőhelyek jelentenek nagy lehetőséget, az olvadó permafroszt révén hozzáférhetővé váló agyarakat könyörtelenül elhordják.