Így készült a sült galamb neandervölgyi módra

Spanyol és portugál kutatók a neandervölgyiek táplálkozásában fontos feladatot kapó madarakat vizsgáltak meg, és igyekeztek azt feltárni ezzel, hogy vajon hogy is nézhet ki egy csontdarab, amelynek eredeti tulajdonosát megsütötték. Arra voltak kíváncsiak, hogy miféle sérülések jöttek létre az ételkészítés-fogyasztás során.

A vizsgálatokhoz egy vadmentő központban kizárólag természetes okból elpusztult madarakat – örvös galambot, balkáni gerlét és kormos varjút – használtak, így a vizsgálatokat nem pontosan ugyanazokon a fajokon végezték, amelyeket a neandervölgyi is evett, hanem azzal közeli rokon, méretben hozzá hasonló madárral. A kutatásról a Frontiers in Environmental Archaeology folyóirat számolt be.

A szakértők a madarak egy részét nyersen feldarabolták, egy másik részét pedig megsütötték és csak utána darabolták. Eztán megvizsgálták, hogy milyen nyomokat hagytak ezek a műveletek a csontokon, beleértve mind a kézi csavarások nyomát, a vágásnyomot, mind a sütés közben megpörkölődést.

A daraboláshoz olyan kőeszközt használtak, amilyennel maguk a neandervölgyiek is vághattak húst – erről a kísérletek során kiderült, hogy meglepően éles volt. Az élesség kapcsán a kutatók megjegyezték, hogy kimondottan figyelemmel és ügyesen kellett használni ahhoz, hogy az ember ne a saját ujját szabdalja el. A műveleteket követően a kőeszközt is megvizsgálták mikroszkóppal, annak felületén hagyott nyomokat keresve.

Nem meglepő módon a megsütött madarakat könnyebb volt feldarabolni, és a kőeszközre csak a nyers madár feldolgozásához volt szükség. Az is világossá vált, hogy ezek a viszonylag kis termetű madarak, különösen az örvös galamb, arányában több húst adtak, mint egy-egy nagyobb termetű madár, ráadásul igencsak gyorsan átsültek, így gyorsan készen is volt a vacsora, kevés tüzelőanyag kellett hozzá. Ez egybecseng a gibraltári leletekkel, amelyekből tudjuk, hogy a nagyobb madarakat – például a ragadozókat – elsősorban a tollaik, karmaik miatt fogták be, és nem a húsukért.

Az égésnyomok megmutatták, miféle jeleket kell keresni a régészeti leletekben, ha a szándékosan megsütött hús után maradt csontokat keresik, ezek jól elkülöníthetők voltak a véletlen égés nyomaitól. A csontok a sütést követően igen törékennyé váltak, különösen a szárnycsontok, így a kutatók szerint a sült galambszárnynak nem nagyon maradhattak meg a nyomai a leletekben.

A nyersen feldarabolt madarak csontjain jól látható vágásnyomokat hagyott a kőpenge, a sülten feldarabolton értelemszerűen nem voltak efféle nyomok. Az is világossá vált, hogy a sült madárcsontokból csak egészen kevéske maradhatott fenn.

A vizsgálatok segítségével a dokumentált vágás- és sérülésnyomok olyan példáit állították elő, amelyekből aztán a régészeti leleteket átvizsgálva eldönthető, hogy az ember által elfogyasztott vagy egy ragadozó falta madár csontjai vannak-e a szakember kezében.