Kínok közt halhatott meg a sikoltó nő

A Hatsepszut fáraónő építésze, Szenmut rokonainak fenntartott luxori sírkamrában 1935-36-ban zajló ásatások során bukkantak rá a sikoltó nő maradványaira, a nő kiléte ismeretlen. Egy újonnan, a Frontiers in Medicine folyóiratban közölt tanulmányban azt tárgyalta két egyiptomi kutató, hogy vajon minek következtében válhatott ilyen ijesztővé és fájdalmat tükrözővé a nő arca.

A kutatók régészeti adatokat, mikroszkópos és számítógépes tomográfia (CT), röntgendiffrakciós analízis és infravörös spektroszkópia vizsgálati eredményeket elemeztek, amelyekkel igyekeztek feltárni a nő halálának okát, a mumifikálása körülményeit, egészségi állapotát és azt, hogy vajon hogyan is nézhetett ki egykor. A rendkívül részletes vizsgálatok sok izgalmas részlettel szolgáltak a nőről, habár a halála okát nem sikerült feltárni.

A tátott szájjal mumifikált maradványról nagyon sokáig úgy vélték, pusztán hanyag munka eredményeként maradhatott ilyen, azonban a vizsgálatok feltárták, hogy a nő túlvilágra felkészítése során igen drága import anyagokat, például borókagyantát és tömjént használtak, a nő haját befestették. Az eredeti feltáráskor a nő ujjain egy ezüst és egy arany szkarabeusz köves gyűrűt is találtak, amelyeket ma a Metropolitan Museumban, New Yorkban lehet megtekinteni.

A szája feltehetően a hullamerevség egy speciális módjának köszönhetően maradt tátva, egyes esetekben a hullamerevség egyes izmokat érintően már a halál pillanatában (nem csak órákkal később) beáll, s így megőrzi a haldokló utolsó mozdulatát. A tapasztalatok szerint erre akkor kerül sor, ha igen erős érzelmek, fájdalom közepette, extrém fizikai körülmények közt, vagy erőszakos halállal hal meg valaki – viszonylag gyakori jelenség a csatatereken.

Ez viszont a kutatók szerint arra is utalhat, hogy a nő kínok közt halt meg, és valóban sikolthatott halála pillanatában.

A kutatók azonban megjegyezték, vannak olyan folyamatok a test kiszáradása során, amelyek egyes szakértők szerint utólag efféle arckifejezést kölcsönöznek a halottaknak. A végkövetkeztetésben azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy a nő szenvedés miatt vett fel ilyen arckifejezést.

A csontozata alapján az egykor 154 centi magas nő kb. 48 éves lehetett, amikor elhunyt, számos foga hiányzott – a csontok állapota arra utalt, hogy ezeket a nő még életében veszíthette el, talán kihúzták őket (a fogorvoslás ókori egyiptomi eredetű hivatás). Gerincén enyhébb ízületi gyulladás jeleit fedezték fel.

A belső szerveit – a kor mumifikálási szokásaival ellentétben – nem emelték ki, így a nő agyának, rekeszizmának, májának, tüdejének és beleinek a maradványai is kimutathatók. Ez is az egyik ok volt, ami miatt korábban úgy vélték, hanyag munka eredménye volt a múmia, ám a felhasznált drága, import termékek ennek igencsak ellentmondanak.

A nő haját hennával és borókával festették be, a fejére helyezett hosszú fonatokból álló parókát pedig datolyapálma rostjaiból készítették. A parókát még további tartósítási céllal különféle ásványi anyagokkal kezelték, s feketére festették – ez volt az egyiptomiak kedvelt, fiatalságot szimbolizáló hajszíne.

Sajnos a halál okát a mégoly alapos és részletes vizsgálatok sem tudták kideríteni.