37 ezer éves kardfogú kiscica mesél a múltról

Szibéria (már nem annyira) örökké fagyott talaja az elmúlt évezredek, év százezredek ősmaradványait egészen mostanáig őrizte. A permafrosztból számos jégkori állat múmiája került már elő, amelyek DNS-vizsgálathoz és anatómiai vizsgálatokhoz is rengeteg adatot szolgáltatnak.

Segítségükkel egyre teljesebb képet kaphatunk arról a zord klímájú korszakról, amelynek megvoltak a maga nyertesei – ezek a korszak végével vesztessé váltak, és mára kihaltak. A nagymacskáknak ma is rengeteg rajongójuk akad, a közelmúlt nagymacskái, a kardfogú macskák pedig igen előkelő helyen állnak a jégkori állatok közt.

Jakutföld északkeleti részén, még 2020-ban bukkantak rá arra, a permafrosztban fennmaradt, A tejfoga alapján alig 3 hetes korában elpusztult kardfogú macska kölyökre, amelynek részletes elemzéséről a Scientific Reports folyóiratban számoltak be orosz szakemberek. A szibériai Indigirka folyó környezete őrizte meg a legtöbb, fagyott múmia formájában fennmaradt ősállatot, e kiscicára is e környezetben, az Indigirka egyik mellékfolyójánál bukkantak rá. Mivel a folyók meredek partjai fokozottabban olvadnak, így e helyeken könnyebb rátalálni az őslénytani leletekre is.

A maradvány részletes vizsgálatai azt mutatták, számos olyan egyedi tulajdonsága volt ennek a jégkori macskának, amelyre ma élők körében nem találni példát. Az állatka barnás sötétvörös, kb. 3 centi vastag bundát viselt. E bundából vett minta kormeghatározása alapján 35,5-37 ezer évvel ezelőtt élt, habár csak nagyon rövid ideig. A Homotherium latidens fajba tartozó ősmaradványt egy szintén 3 hetesen elpusztult oroszlánkölyökkel hasonlították össze.

Az ősmaradványokat az alapján szokták a szakemberek rekonstruálni, amit a csontozatból lehet következtetni. A csontok egyes jegyei árulkodnak az izmokról, így nagyjából felvázolható, hogy is nézett ki egy kihalt állat. Azonban a legpontosabb képet a hasonló, fagyott maradványok alapján kaphatjuk, érthető okból.

E kardfogú kiscica bajuszkái is fennmaradtak, látható, milyen formájú volt az orrocskája, a fülei, az izmai, de az is kiderült, hogy igen nagy tappancsokkal, afféle állandó hócipőkkel alkalmazkodott a havas tájhoz. A fennmaradt mellső láb összes ujján megvoltak a karmok is.

Az elemzések legnagyobb meglepetése az volt, hogy a kardfogú kiscica nyaka sokkalta vaskosabb volt az oroszlánkölyök nyakánál, majdnem annak a duplája volt, de a hossza is nagyobb volt. Az arc orri része alig 10 százalékkal rövidebb volt az oroszlánénál, de szélesebb annál. A fülei a fejtetőhöz közelebb helyezkedtek el és elállóbbak voltak, mint a kis oroszláné.

A felső ajka kétszer olyan hosszan lenyúlt, mint az oroszláné – a kutatók szerint erre azért volt szüksége, hogy a majd nagyra növekvő felső szemfogakat takarja. A kardfogú kiscica szájürege is mintegy 15 százalékkal nagyobb volt, mint az oroszláné.

A kis kardfogú macskakölyök vizsgálatai igazoltak számos olyan elképzelést, amelyet a korábbi leletek alapján felállítottak az őslénykutatók például a kardfogúak izomzatáról. Ugyan a vaskos és hosszú nyak is szerepelt már a korábbi elképzelésekben, az elemzések eredménye ezt is igazolta, a különlegessége az, hogy már ennyire fiatal állatnál is jelen voltak e különbségek. A jakutföldi lelet az állatfaj egykori elterjedési területét is kibővítette.