Lehet, hogy nem az agyunk miatt hosszú a gyerekkorunk

A mai Georgia (ismertebb régi nevén Grúzia) területén élt mintegy 1,8 millió éve az az előember, amelyet dmaniszi emberként ismerhetünk. A legnagyobb valószínűséggel a Homo erectus fajhoz tartozhattak ők. Ezek az elődeink most arról szolgáltattak új bizonyítékokat, hogy miért is van szükségünk hosszú gyerekkorunkra. A friss kutatás a Nature hasábjain jelent meg.

A testünk és az agyunk fejlődésének üteme eltér, és az uralkodó elmélet az, hogy az emberré válás során az agy lassabb fejlődése, a tanulási képességeink javulása vezetett el a hosszú gyermekkorhoz. Ez az elképzelés tetszetős, hiszen az ember különleges voltára helyezi a hangsúlyt, olyan tulajdonságunkat emeli ki, amelyre méltán vagyunk büszkék. A helyzet azonban a legtöbb esetben nem ennyire egyszerű, így most is felmerült további tényezők szerepe.

Ahhoz, hogy kiderülhessen, az elődeink körében mikor vált lassúvá a gyerekek fejlődése, ahogy más fejlődési kérdésekben is, gyakran fordulnak a fogazat vizsgálatához a szakemberek. Egyes fogak a fák évgyűrűihez hasonló növekedési sávokat tartalmaznak, így jól felmérhető egy adott egyed életkora. Emellett nem elhanyagolható az az egybeesés sem, hogy a főemlősök fogazatának és agyának egyedfejlődése összehangoltan zajlik.

A kutatók az 1,8 millió éves dmaniszi előemberek fogazatát vizsgálták meg. A lelőhelyen öt jó állapotú, állkapcsot és fogakat is magában foglaló koponya került elő. A szakemberek a Grenoble-ban lévő Európai Szinkrotronsugárzási Intézetben rendkívül aprólékos részleteket megmutató vizsgálatoknak vetették alá a fogazatot. A vizsgálatok azt mutatták, hogy már ebben az időben is lassú volt a gyerekek fejlődése, holott a dmaniszi ember agya még alig egy picivel volt nagyobb a csimpánzénál.

A legrégebbi elődeink, így például az Australopithecus afarensis (e fajba tartozik az 50 évvel ezelőtt megtalált világhírű Lucy) gyerekei 2,4 millió éve a csimpánzok kölykeihez hasonló ütemben nőttek fel. Azonban az 1,2 millió éve élt Homo antecessor már jóval lassabb fejlődésű volt, bár ennek lassúsága még nem érte el a modern emberét.

A most vizsgált dmaniszi ember egy 11,4 éves korában meghalt fiatal volt. Az egyes fogakban emellett olyan stresszre utaló jeleket is lehet látni, külön vonalakként, amelyek során az adott egyed például éhezett, vagy beteg volt. Ezek a jelek minden fogban benne vannak, és az egymáshoz viszonyításukkal meg lehet határozni a fognövekedés idejét, életkorát.

A dmaniszi ember élete első öt évében igen lassan fejlődtek a őrlőfogai (ezek ekkor még az állkapocs csontban fejlődnek), s emiatt a tejfogait tovább megtartotta. Ebben közelebb állt a modern emberhez, mint a csimpánzhoz. 6-11 éves kora között felgyorsult a fogfejlődése, majd a végleges fogak kibújása könnyű és gyors volt, ebben viszont a csimpánzra hasonlított. Összességében a fiatal fejlődése gyorsabb volt a modern emberénél, ám ez volt az első olyan példa, amely szerint a fejlődésnek már volt egy lelassult, korai szakasza.

Ez a lassulás tehát már jóval azelőtt megkezdődött, hogy az agy növekedése beindult volna elődeinknél. Azonban most csak egyetlen dmaniszi embert vizsgáltak, ebből nem biztos, hogy érdemes általános érvényű következtetést levonni. Ahogy a majmoknál és a mai embereknél is, vannak eltérések az egyes egyedek fejlődési ütemében, lehet, hogy itt is egy kiugró esettel találkozhatunk csak. Annyi nagyon valószínű, hogy nem kizárólag az agyfejlődéshez volt szükség a hosszú gyerekkorra, de ennél több vizsgálatra lesz szükség ahhoz, hogy minden szakember számára elfogadható elmélet szülessen.