Zsírpúpja volt a gyapjas orrszarvúnak

A Quaternary Science Reviews folyóiratban publikált tanulmányban egy orosz kutatócsoport vizsgálta meg, vajon miért is ábrázolhatták elődeink a barlangfalakon púppal a gyapjas orrszarvút (Coelodonta antiquitatis). Ugyan több, a szibériai permafrosztban fennmaradt ősmaradvány is rendelkezésre áll, azonban ezek vagy nem voltak púposak, vagy sérültek voltak és emiatt nem derült eddig fény a púpra. Most azonban egy 32,5 ezer éve élt és 4-4,5 évesen elpusztult és Jakutföldön megtalált fiatal állat fagyott maradványait vizsgálva végre sikerült választ találni.

A szakemberek a maradvány tarkója és lapockái közti területen, gyakorlatilag a marján 36 centi hosszú, 13 centi magas és 15 centi vastag hájból álló púpot találtak. A kutatók megjegyezték, hogy az ősemberek által például a Chauvet-barlang falára rajzolt gyapjas orrszarvú (nyitóképünk) elképesztően élethű módon mutatta be, hogy is nézett ki az állat.

A hájról jól tudjuk, hogy energia tárolására szolgál, és különösen azon állatok körében, amelyek téli álmot alszanak, az így töltött hónapokra biztosítja az életben maradást. Például a barna medve testének akár 20 százaléka is háj lehet az ősz végére. Ennél súlyosabb is lehet többek között az ürgék esete, náluk vannak olyan sarkvidéki fajok, amelyek 40 százalék hájat képesek felhalmozni.

Az, hogy hol is halmozódik fel a háj, állatcsoportonként változhat. Érdekes módon a tevék hátán lévő púpok zsírja nemcsak az energiaellátásban főszereplő, hanem a testhőmérséklet megóvásában is: ott szigetel, ahol a napfény legjobban felmelegítené az állatot.

2020-ban az olvadó permafrosztban találtak rá a meglepően jó állapotú, de féloldalas maradványra, majd a Tudományos Akadémia Mamutkutató Intézetében végeztek vizsgálatokat az állaton. Ebből nemcsak a korát tárták fel, hanem az egyes szövetmintáit így elemezték. Az orrszarvú jobb oldala szinte teljesen érintetlen, ám a bal felét megrágták a dögevők, és a belső szervei is jórészt hiányoznak.

Szerencsére a púpját nem falták fel. A rinocérosz 131 centi marmagasságú és 236 centis testhosszú volt. Valószínűleg a melegebb évszak végén pusztult el, ez azt is magyarázza, miért nem temette be a hó a maradványát a pusztulása után közvetlenül. A púp belsejét fehér zsírszövet töltötte ki, a mikroszkópos vizsgálatokban nagy méretű zsírsejteket találtak.

A barna zsírszövet a hőtermelésben játszik szerepet, a fehér viszont az energiatárolásban.

A ma élő szélesszájú orrszarvú (Ceratotherium simum) hasonlít legtöbb szempontból a kihalt gyapjas orrszarvúra, és púppal is rendelkezik – holott nem közeli rokonai egymásnak, és a szélesszájú púpja nem hájból áll. A mamutok szintén e testtájon viselték energiatartalékaikat. Emellett, amint azt a kutatók megjegyezték, a hájnak természetesen hőszigetelő hatásai is volt. Elképzelhető, hogy csak a hideg évszakban viselték (néhány korábban felfedezett tetemről hiányoztak), nyárra „lefogytak” innen a tartalékok.

Számos kérdés felmerült: vajon minden jégkori sarki állatnak volt efféle púpja? Miként változott a púp az életkor során? Vajon a kölyök állatokban még barna zsírszövet volt, és csak felnőtt korra alakult át fehérré? Mivel a permafrosztból sorra kerülnek elő a maradványok, talán e kérdésekre is választ kaphatunk majd a jövőben.